Henrik titkos naplója...

... és szórványfeljegyzései

És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes-kappan hangján, és mikor bele­kapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belő­lem a röhö­gés, de nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szök­décselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája rep­kedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy be­ijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta, amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcső­fokokon, mintha hallottam volna valami bugybo­rékoló, hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta meg­szokott hangjára, és gon­doltam is, hogy lehet, nem is őtőle szárma­zik a hang. Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mo­zognék, de nem igaz, hogy én odaké­szítettem előre az ásót a pince­ajtó hátsó kerti kijáratához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szem előtt van, és ha kell, hát meglelhető.

Hogy mi történt Bertával, hogy a fél koponyája hi­ányzott, mi­kor maguk kiásták a virágágyból azt nem tudhatom, mert a lépcsőn lefelé menet mégis vissza­mentem a lakásba, hogy a papucsomat átcseréljem a kerti cipőmre, mert Berta nagyon haragszik ha szoba­papucs­ban megyek ki a kertbe, és mire újra visszamentem, Bertát már nem találtam sehol, csak a feldőlt tolókocsi feküdt a fű szélén és más senki, gondoltam Berta megharagu­dott, hogy sokáig ke­restem a kerti cipőmet, és elölről visszament a házba, de ez nem igazán hihető, mert akkor nem tudott volna leszidni, holott egy ilyen lehetőséget sosem hagyna ki.

Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye ko­csival nem lehet lemenni, és Berta elvárta tőlem, hogy a rossz dere­kammal lecipeljem, hol­ott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik, ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból, és ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertel­mes nagyevés amit rendez, de nem löktem én semmit sem azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapul véve ártalmas neki.

Amúgy sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott ko­saraimmal felmászni házunkig a hegyi ös­vényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, ha már ilyen renge­teget eszik, de ilyen­kor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija kö­zelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni ha akart, de már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor ki­verte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a bir­kózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést, mert azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőn, gyorsabban akart leérni, mint    amúgy tehette volna, gon­dolom, valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türel­metlen tudott lenni néha.

De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap, ahogy Berta mondani szokta:  száguldanak az órák, közelgünk a sír felé – bár nem em­lékszem, hogy Berta valaha is sírt volna – de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és resz­ketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol, jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet, két marokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az iz­zadást, mert akkor szünni kezd a rosszul­létem, amikor is nagyon kimerült vagyok, de megúsztam, ami nagyon jó érzés.

FEBRUÁR 9. 10 – óra.

A tárgyilagosság, és jól követhetőség kedvéért és érdekében, csak és kizárólag racionális és kőkemény kell hogy maradjak, mert ellenkező esetben értelmetlenné válhat elbeszélésem, ami pedig igen rosszul érintene, mi­vel minden erőfeszítésem arra irányul, hogy olyan világos és értelmes legyek, hogy na.

Tehát: Este 11 óra is elmúlhatott, mikor a falióra leesett a falról, és a kis egyajtós szekrény ajtaja ismételten kivágódott és elkezdett fújni belőle, az a megmagya­ráz­hatatlan dögszag. Én, már okulva az előző éjszaka tanulságaiból arcom elé kapva a virágvázát vadul hado­nászni kezdtem karjaimmal, mert eszembe jutott, hogy Berta mindig azt mondta, nem szabad az embernek sza­badon hagyni tekintetét válságos pillanatokban, mert az igen ve­szé­l­y­es lehet, és a ve­szélyhelyzetek alkalmával jobb, ha az ember kellően akklimati­zálódik a perc pillanataival.

Jut eszembe… hazafelé jövet, gondolván a gonosz egyajtós szekrényre, úgy hallottam, megszólítok egy vízparti követ, az volt a benyomásom, Berta hülyéskedik velem, és psichológiailag ki akar készíteni, bár több ízben kértem már rá, velem ne szórakozzon, mert nem szere­tem a dögszagú humorát, de mikor megszünt a szekrény­ből kibotorkáló szag, jött a halk zúgás, olyan zson­gásszerű zene­féle, és sarkáig kicsapódott az ablak, én súlytalanná váltam és kile­begtem a tárt ablakon, közben úgy csattogtak az ablakszárnyak, mint a Rózsakeresztes kriptájának zárókövei. Az esti szellő vadul simogatta egész testemet, sokszorosan átölelt láthatatlan-bársonyos kezeivel, csak az volt kicsit szokatlan, hogy simogatásai nyomán véres csíkok – olyan sávfélék – maradtak a testemen, de sajnos nincsenek tanúim, ezért kérem, fo­gadják el egyszemélyes bejelenté­semet, mert mikor dé­l­u­tánonként a társalgóban jön a drága VIII. Henrik, és hajánál fogva viszi Boleyn Anna levágott fejét, olyan kecses és olyan mosolygós tánclépésekkel tűnik el a kony­ha fa­lában, hogy tüneményes lényének egész nap kellemes hatása alatt vagyok, de vissza a repüléshez… a furcsa simogatások közepette is csodálatos a lebegés élménye, és a házak meg a kert olyan különös, olyan békés és varázslatos, hogy szinte könnyezni kezd a szívem, de a lebegés végén – amit úgy érzek meg, hogy lassulni, majd nehe­zedni kezd a testem – fínoman vissza­ereszkedem a párkányra, aztán be is lépek az ablakon, de olyankor már a szekrényajtó csukva van, és sem szag, sem zúgás nem jön sehonnan.

FEBRUÁR 21. 9 – óra.

Átkozottul nehéz a dolgokat összhangba hozni, mert a logikus sorrend hiánya kronológiai zavarokat okoz, ami a félreérthetőség, illetve az események kö­vethetetlenségét eredményezheti, ami elbe­szélésem egész értelmét úgy kérdőjelezheti meg, hogy csak na.

Berlioz a kínai öthangú skálára is komponált, mi­nek köszön­hetően sokan nem kedvelték zenéjét, csak jóval késöbb vették észre, hogy állítólag jó, amit csinált. Semmi közöm Berliozhoz, nem is tudnám megmondani igazából, ezt miért is említettem, de most már egykutya, mert mondtam, de igazából ez nem okozhat problémát, mert nincsen semmi, de semmi jelentősége, ha csak az nem, hogy mostanában több ízben szembetalálkoztam vele az alagsori mo­sókonyhában, és nem is viselkedett úriemberként, alig akart rólam tudomást venni, holott a mosókonyha a házhoz tartozik, a ház meg az enyém, meg a Bertáé. Már megint esténként körbetáncolják li­dércfények a házat, hangtalan szökdécselnek a kert bokrain és vi­rágain, egyik-másik ahogy meglát, hosszú lángnyelvvé alakulva felém csap, majd kicsire zsugorodva libeg tovább, de én mindig résen vagyok, és ezért siker­telenek ezek az akciók.

A broméliák… már nappal is be-be kúsznak az ajtó aprócska hézagain, a rejtett réseken és az ajtózára­kon, a kilincsekre tekeredve leereszkednek a szőnyegre, körülfonják a bútorok lábait, és rekedt-elhaló hangokat csalnak ki a vén harmóniumból, miközben riadtan fel­lebben a tetején unatkozó por.

Suhogó bárdok, részeg Longobárdok,

Hajótöröttet hullám eltakar.

Ez most csak úgy eszembe jutott… Már nem em­lékszem, hogy ezt most találtam ki, vagy még Berta ta­nulta az iskolában, de végezetül egészen mindegy.

A napokban – jut eszembe – Berta tolókocsija itt állt a szalon közepén, sütött rá a napocska, arra lettem figyelmes, hogy ülése megereszkedik és nyikorogni kezd, de nem igazán izgatott a dolog, mert nem vagyok bo­lond, jól tudtam, Berta nem ül benne, de azért szokásból kitoltam az árnyékszékre, mert mit tudhatom én – ugye. A minap is nehézkesen elindult a pincelejáró lépcsői felé de a tete­jén megállt, meggondolhatta magát, mert vissza­fordult, nekidőlt a vizes falnak, ahol hozzáért, izzani kezdett a vakolat. Mostanában – hogy nem látom – szo­kott ilyen furcsa tréfákat űzni, de nem tud megijeszteni, mert nem vagyok ijedős, és egyik éjjel, mikor nem veszi észre, meg fogom tréfálni, és kampósbotomat bedugom küllői közé, és kénytelen lesz abbahagyni örökös moto­zásait, kissé elegem van már abból, hogy ebben a házban folyton folyvást motoznak az emlékek, járkálnak min­denféle régi halottak, minden és mindenki keresgél vala­mit, és nekem ezt végig kell néznem, meg hallanom is kell.

Minden este úgy nyolcharminc körül végigszáguld a domb mögött a lembergi gyors, és itt akkora a csend, hogy a sinek dübör­gése szinte megsiketít, bár azelőtt ez a vonathang távolról sem volt ennyire erőszakos, de mostanában egyre elviselhetetlenebb, szinte látom, hogy az agyamból kicsapódva a szemeimen dübörög ki ez a fertelmes hangorkán. Már majd szólnom is fog kelleni valakinek, aki intézkedni tud ez ügyben. Nem is értem, hogy ez a koraesti szürkület hogy képes ennyire elbá­gyasztani, de kénytelen vagyok ledőlni egy kicsit.

MÁRCIUS 8. 11 – óra.

A minap annyira unatkoztam, hogy elmentem Bertát megláto­gatni, mert ugye ennyi év alatt igencsak hozzászokik valakihez az ember, még akkor is, ha a másik nem kellemes társ. Hát igen… Nagyon kellemet­len és szorongató érzés volt az alagút huzatos félhomá­lyában sodródni egy láthatóan begyulladt embertömeg köze­pette, nem is szólva arról, hogy valami megmagya­rázhatatlan okból az alagút szívóhatása nem engedte, hogy visszafelé haladjon az ember, de a tömeg sodrása is olyan erős volt, hogy még próbálkozni is agyrém. Aztán végre kijutottam a nagy alagút kijárati nyílásán. Elömlött rajtam az örök fényesség, melegen átölelt és ringatni kezdett, lassan belém költözött egy sosem tapasztalt végte­len béke, maradéktalanul elsöpörve az alagút ka­puján való átjutás gyötrő félelmeit.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy csak álldogálok és álldo­gálok az alagút bejáratában, és szemeim merően vizslatják a lyuk­ban gomolygó és egyre felém áramló szürke embertömeget, figyelem bizonytalan csápoló kar­jaik fogódzót kereső kalimpálását, és keresem önmagam.

Keresem önmagam a tömegben, észre akarom venni amikor jövök és észre is fogom venni mert nagyon figyelek, és majd ráérek utána megkeresni Bertát de elöbb magamat fogom megtalálni, mert nagyon fontos, hogy megtámogassam magamat lelkileg a kikeveredés kábult perceiben.

Úgy érzem, hogy földi időszámítás szerint már évek óta álldogálok ott az alagút szájánál, a fényes meleg szélben meglebbennek oszló rongyaim földes foszlányai, fehérlő csontarcomban éber szemgödreim szünet nélkül figyelnek, fáradhatatlan pásztázzák a szürkén áramló emberfolyamot. Mert ha felfedezem egyszer magamat a masszában támolyogva, benyúlok értem csontváz kar­jaimmal, és átvezetem magamat a kapu félelmein. Át­emelem magamat a gomolygó tömeg felett, magamhoz vonva békébe ringatom rémült lelkemet. Még utoljára felizzik elporladt szívem, szorosan eggyé válok velem az idők végtelenjében.

ÁPRILIS 23 Kedd, vagy Péntek, este 11: 30

Most vagy a szédülésemtől, vagy a Bertától, de itt a fogadószobában mindig hol itt, hol ott, kidudorodik a fal. Ezernyi repedés támad a dudorodás pillanatában a falakon – illetve a vakolaton, aztán mikor visszaereszke­dik, a repedések eltünnek. Egész egyszerűen úgy eltün­nek, mintha sosem lettek volna, bár így, hogy végiggon­dolom, Berta arcán láttam ilyen számtalan repedésre emlékeztető ráncot, és amikor nevetett! … hát az még rémálomnak is durva, az egész arca egy repedéstömeggé változott, amitől szinte el­veszítette minden emberi arcra emlékeztető formáját, ha ugyan valaha is volt neki ilyen­je, de még szerencse, hogy nagyon ritkán nevetett – mondhatnám soha. És most már nem is nevet sohamár, akár a Poe hollójában a beszárnyalt holló. Ha-ha!

Most kíváncsi vagyok, lészen-é foganatja kitalá­ci­ómnak, mert azt ötöltem ki, hogy a ház minden helyisé­gében kiakasztottam egy figyelmeztetést, senki emberfia ne motoszkáljon a szobákban ezentúl, mert engem – a tulajdonost – zavar. Most kíváncsian várom a motosz­kálókat, mert jönnek és jönnek, és meglátják a kiíráso­mat, mit fognak erre lépni, mert megtiltom, egyenesen megtiltom, hogy kellemes, elmélkedő nyugalmamat foly­ton megzavarják lidérces matatásaikkal.

Éjszaka a padló alól mindig megszólalnak azok a sziszegő-ingerült és türelmetlen hadaró hangok, amik mostanság minden éjszakámat tönkreteszik, és hiába figyelek, nem tudom megérteni, mit mondanak, de tegnap óta olyan különös módon emelkedik he­lyenként a padló, mintha egy nagy lepke akarná magát kiszakítani a szőnyeg alól.

A távoli fájdalmas kiáltásokban elvegyül egy francia gyermekdalocska, amit biztosan nem is ismerek, de mégis nagyon ismerősnek hat, bár így esténként, amikor már a küszöbön kapar az éjszaka, nem is lehet megkülönböztetni igazán semmit, de semmit, és így, a fotelben üldögélve lassan én is láthatatlan leszek, mint a lőcsei fehér asszony, és ebben az a szerencsés, hogy az éjszakával érkező vendégeink sem tudják igazán, hol vagyok, mert eggyé válok a falakkal és légzésem is megszűnik, belefolyok a szőnyeg mintáiba, és kívülállóként élvezem a szinjátékot a makacsul gőzölgő sötétségben.

Ütni kezd egy távoli toronyóra, az az érzésem, a vén-betemetett kútból jön a hang, és az óra mutatója – merthogy egy kékes ködön keresztül biztosan látom – emberi karokból van kiké­szítve – ami rendkívül érdekes – mert érzem, az egyik a Berta karja, a másik pedig az én kezem.

MÁJUS 4. Szerda – 10.31

Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni. Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad-ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt, fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket., a szeretetet és a dolgok lényegét.

Berta már második napja kislányként át meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén – alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza vastag lábaival, és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nya­kát tekergeti, és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban. Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyá­ból arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.

Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt késöbb a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.

Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lé­nyeges a dolog.

Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok rá semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy. Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós-nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös lehelletével na meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz-sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.

Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Igy nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.

Ez a Szentmihály éjszakája valami megmagyaráz­hatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban meg­élénkül a kert, és én csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kiváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket. Most éppen leg­alább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mind­egyik­ből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szeren­csére bezárt ablakom felé, kezein az ujjjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek. Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.

Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy fel­gyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.

Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc rozsdavörös-foszlott filcsapkájában, és vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó. Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori ön­magam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.

Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne útálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.

Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim. Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos-kapirgáló balkéz, amit ma sem fogok beengedni. Nem és nem.