Vincent, a háromlábú

Mindenki mindig időzavarban van – állapította meg Vincent, miközben négykézláb szedegette fel az asztal alól szétgurult tablettáit.

Ha most nem lennék időzavarban – motyogta félhangosan, – mindegyiket ellenőrizném, nem ragadt-e rá a szőnyegből kosz. De nem ellenőrzöm, így valamivel több kerül belém, mint tenné. Amúgy mondják, az ember élete folyamán több kiló piszkot is megeszik, egy pár dekával több, vagy kevesebb – teljesen mind­egy.

Az időzavar az a megbízható állandó, ami mindig jelen van. Megléte fenyegetően érezteti hatását, kapkodásra késztet, ami egyre nagyobb pontatlanságra kényszerít, a növekvő káosz szülője, amiből sosem sül ki jó.

A zavar keltette zavar folyton növekvő ködöt gerjeszt, és hol a vége?

Az idő egy fiktív létező, a legszerencsétlenebb emberi találmányok egyike. – mondta Vincent. – Szívet, lelket, idegeket gyötrő kórság, ami képes ölni is. Az átgondolatlan döntések-kapkodások oka, rossz ítéletek okozója, aminek a döntéshozó issza meg a levét. Egy fogalmat nincs hogyan felelősségre vonni, így marad az elkövető.

Az időzavar, a megoldhatatlan zavarok feloldhatatlan fajtája. Az időzavar szülte zűrös idők meghozzák a sanyarú eredményt. Súlyos esetben látászavart, tudatzavart, minden olyan következményt, amitől akár az elmeosztályon is kiköthet az áldozat. Ott aztán átalakul egész életvitele, fontossági sorrendjei, egész gyakorlata alkalmazkodik torzult személyiségéhez, egy más­fajta időzavar szabályai szerint folytatja életét. – mondta Vincent.

Mert minden életszerű tevékenykedésnek megvannak a saját időzavarai.

Ha jogos önvédelemből figyelmen kívül hagyjuk az idő létét, – persze lehetőségeink szerint, – akkor is marad éppen elég hajszoló tényező.

Ha önmagunkat állítjuk a dolgok középpontjába, az időzavar nagy része érvénytelenné lesz ránk nézve. Ami forog, annak a közepe mindig áll.

A kötelezően ismétlődő élettevékenységek valahol sokkolják a halandót, akibe belenevelték a kötelességtudás fontosságának rémét, többségükben meg sem próbálják megszegni. Pedig minden megszeghető, többféleképpen értelmezhető, és akkor is kerek marad a világ, ha másként intéződnek az ügyek.

A hétköznapok vannak értem, és nem fordítva. Ha minden a szokottól eltérően történik, akkor is huszonnégy óra egy nap, ez megingatja tüchtigitásba vetett hitemet. – mondta Vincent.

Rengeteg cselekvést megél és végez az ember, amit ha nem tesz, akkor sincs megtorlás. Az csak akkor van, ha a köz úgy dönt, hogy legyen. Utólag aztán kreálnak nyomós okot – ha tévedés történt – utólag illik indokolni, díszsírhely, oklevél satöbbi.

Marad az utólag, amin az érintetteken kívül mindenki villámgyorsan túlteszi magát.

Legjobb, ha az ember összefolyatja napjait, nem hagyván helyet az időzavarnak, nem törődik a konvenciókkal, mert én én vagyok, a más meg más.

Én nem mások véleménye miatt vagyok ember és főállású halandó. Mit foglalkozzam én a mások hülyeségével, van nekem sajátom is. Jót amúgy is csak magadtól várhatsz, meleg moso­lyok alatt gyakran élesített gránátok lapulnak, jobban járok a vicsorral, az legalább őszinte.

Csak nyugodtan és megfontoltan szabad végezni napi teendőket, mindig lebegjen szemed előtt, hogy „Dühös ember nem tud verekedni” – mondá az írás. A mérhetetlen igyekezet csak hatalmas mennyiségű teendőt szül, ahelyett, hogy elfogyna.

Nem vagyok az a teknősbéka, aki a futóversenyen – mérhetetlen hiúságánál fogva – első akart lenni, mert ő majd megmutatja… Úgy agyonerőltette magát, hogy az árok szélén haldokolva jutott csak eszébe, meg sem kérdezte, hány méter a pálya a célig.

Ha a hülye békája beül a lombok közé és élvezi a hangyák énekét, még ma is élne. Az utolsó helyért nem érdemes futni, de ha jól meggondolom – az elsőért sem. – mondta Vincent.

Okos ember akkor fut, ha kergetik, és csak addig, amíg kergetik. Semmit sem szabad túlzásba vinni.

Én magamra nem vagyok kíváncsi, nem érzem szükségét annak, hogy lépten-nyomon bizonyítsam, kemény legény va­gyok, milyenségem rajtam kívül mást nem érdekel, egy idegennek meg mi köze hozzá. Engem sem érdekel az ő keménysége.

Én tudom, amit tudok, amit nem tudok, azt én nem tudom, ez az egész egy tökéletes magánügy.

Hogy meddig magán­ügy egy ügy, és mettől közügy, ez örök vitatéma. Ennek boncolásakor nemcsak az időzavar kezd dominálni, de a képzavar is. Egyszerre kerül az ember idő- és képzavarba, a végén a hamut is mamunak látja, ellehetetlenülésének utolsó pillanataiban mást sem tud kinyögni elkékült szájával, csak azt: Ó ANYÁM.

Ez eklatáns példája annak, hogy nem kell mindent meg­ideologizálni, definiálni, vegyelemezni és kronologizálni. A dolgok nélkülünk is vannak, tőlünk független és ismeretlen okból, semmi közünk hozzájuk, és nekik sincs hozzánk. Ha sokat ugrálunk, legjobb esetben kikopik alattunk a beton, de egy jottányival sem leszünk okosabbak. Amit tudhatunk, azt előbb- utóbb meg is fogjuk tudni, amit meg nem, azt meg soha. Ez ilyen kiábrándítóan egyszerű. – mondta Vincent.

Az egérnek egy farka van, azért nincs kettő, mert nincs három…

A tehén elől bőg, nem hátul. Ez a tőlünk teljesen függetlenül kialakult rend, és semmi közünk hozzá. Az élet dolgait csak tudomásul venni lehet, és ez is egy nagy kegy a sorstól, hogy hagyja. Persze szerintem azért hagyja, mert arra sem méltat, hogy megtiltsa.

Sosem bírtam a nyafogó elégedetlenkedőket, az érteni akarókat, akik tönkreteszik saját életüket az örökös pofavágásokkal. Ezek is ugyanolyan tájékozatlanul fognak távozni, mint én, csak arcukon a lócitromba harapottak jellemző vonásaival.

Hogy visszakalandozzak eredeti témámhoz, az időzavar­hoz…

Időzavara annak van, aki bizonyítási kényszerétől űzve kisebbségi komplexusával végigbirkózza egész életét, majd vesztesként távozik, – kihagyva mindent, ami szép és szórakoztató, mindezt önként vállalva egy felfedhetetlen talány megismerésének reményében.

Ez is egy lehetőség. – mondta Vincent.

Ne fantáziálj, minél jobban elrugaszkodsz az adott lehetőségeidtől, annál szerencsétlenebbé teszed saját magadat. Azt akard, amit kapsz, de legalább igényeiddel közelíts a lehetségeshez, mindjárt nem fogod magad szerencsétlennek érezni. Mi­lyen­séged, mindenkori közérzeted ura és irányítója te vagy, élj a kivételes lehetőséggel, ne tedd tönkre szép napjaid.

Persze nem azt mondom, hogy légy infantilis és megalkuvó, de fejlesztgesd kompromisszumkészségedet, légy tárgyilagos, és lásd be, nincs rá garancia, hogy amit te akarsz, az jó is. Te is ugyanúgy tévedhetsz, mint bárki más, csak tévedéseidért egyedül élvezed a következményeket.

Higgy nekem, nem leszel boldog.

Igaz lehet, a gondolkodás a tett halála, de a meggondolatlanság sem a sikeré. Neked a kettő között kell fetrengened bi­zony­talanságod verítékében úszva, vakon bízva bármiben, amiről feltételezed, neked használ.

Ha kapkodni kezdesz, könnyen úgy jársz, mint az egyszeri hentes, aki bárddal darabolta a tőkehúst, és figyelmetlenségében lecsapta bal kezét…

Úgy dühbegurult, hogy lecsapta a jobbját is.

Magadnak ártani végképp értelmetlen, ha mindenképpen muszáj, akkor tedd mással. Ha elkövetted, ne beszélj róla, legyen neked elég az a vádtömeg, a hazugságoknak az a halmaza, amit ellenségeid találnak ki ellened.

Ha belátó vagy és toleráns, ne aggódj, akkor is megtalál a kudarcok nagy része. Egyes vélemények szerint a kudarcélmény nagyon fontos, anélkül nem tudnád értékelni a siker eufórikus érzését, nem lenne összehasonlítási alapod, nem tudnád, mikor légy boldog. Ha rád rohan a boldogság, na akkor kell nagyon vigyáznod. A rózsaszínben látás megzavarja az elmét, irreális dolgokba mész bele, lubickolsz a jó bácsi szerepében, a többiek meg úgy kitolnak veled, hogy attól koldulsz.

Sokaknak nagy érzéke van ahhoz, hogy kiszúrják a pillanatnyi elmezavarukban toleránskodókat, és megmutassák nekik, hol lakik az Úristen.

Ha szerencséd van, örülj neki és tagadd le, mert a legjobb barátod is ellenségeddé válhat, az irigység bárkin kitörhet, ami csak rosszindulatot szül.

Utáljanak ingyen – mondta egy ismerősöm minap. Hiszek abban, hogy mindenkinek egy igaz barátja van – saját maga. Fi­gyelj oda, nehogy kitolj vele. Kudarcokat meg csak a hülye gyűjt, bár ennél nagyobb örömet ismerőseid körében nem tudnál okoz­ni.

Ha rá tudsz hangolódni lehetőségeidre, és kiegyensúlyozottá válsz, ne aggódj, akkor is tele leszel ellenséggel.

Fogd fel úgy, ellendrukkerek feltétlenül kellenek, hiányuk meggátolna abban, hogy megtanulj harcolni. Márpedig sem harcolni, sem biciklizni nem lehet megtanulni könyvből, nagyon fontos, hogy a gyakorlatból okulj.

Figyeld csak meg: az emberek nagyon furcsák. Ha táma­dás ér, és te gyakorlott gladiátor lévén visszatámadsz, a támadó az esetek nagy részében eláll a csata szándékától. Csak olyannal szeretnek harcolni, aki vélhetően nem üt vissza. Akkor képes ő kibontakozni, elhajigálva arcod felé parasztlengőit, ami öncsodálatához fontos momentum.

Bár el tudom képzelni, hogy olyan is van, akit jól orrba vágnak, és attól boldog, hogy túlélte. Csodálatra mindig van mód, vagy így, vagy úgy, de megoldható. Ebben azért van valami megnyugtató, így senki nem marad öncsodálati lehetőségek nélkül, az egyenlő esélyek elve nyomon követhető. – mondta Vincent.

Ha valaki vitát provokál, és nincs kedved benne részt venni, hát alkalmazd jól bevált trükkömet: figyelmesen hallgatom az egyre hevültebb ellenfelem már-már személyeskedő harsogását, majd röviden felelgetni kezdek messze nem oda illő dolgokat. A vitatkozó először megdöbben, megzavarodik, azt hiszi hülyére veszem, de komoly arcom láttán elbizonytalanodva eldugul, majd riadt tekintettel mielőbb távozik. Zavarában nem tudja – most ő volt érthetetlen, vagy én vagyok terhelt.

Ezekkel az emberekkel a továbbiakban nincs problémám, ha nem tudnak elkerülni, rövid ideig fárasztanak, és nem cserélnek velem nézetet.

Különösen útálom a kivénhedt okoskodókat, mert „Ők tudják”, – nem veszik észre, ez már egy másik világ, más emberekkel. Ők már a történelem elsárgult foltjai, akik buzgalmukkal előbb keltenek dühöt és szánalmat, mint elismerő odafigyelést.

Az ifjú titánok, meg a ló harmadik oldala.

Az emberi irrealitás végtelen. Itt mindenki mindenhez ért – akár a szexuálpszihológia: káprázatos elméleti magasságokban lebegő tudóskoszorú körülvette problémák – apró szépséghiba: amúgy mindegyik impotens.

A dolgok egészséges megértéséhez és kezeléséhez nem kell tudományos fokozat, példám esetében elég a potencia megléte.

Mindent ki lehet dumálni, kérdés, meddig.

Nem az a baj, hogy tele van a világ térdeplő mellszobrokkal, a baj az, ha időben nem veszed észre. Fontos, ha gyenge perceidben megszólítasz másokat, legyél bonyolult, tudományos, lehetőleg áttekinthetetlen. A hallgatóság akkor tekint szakértőnek, ha nem érti, mit mondasz. Cseverészel hétköznapi módon, akkor értenek, de nem értékelnek. Ez a tény sokaknak létfontos.

Tulajdonképpen – ha belegondolsz – nem is olyan nehéz elnavigálni a világban. Fel lehet térképezni az egész társadalmat, amiben próbálsz talpon maradni, és ha tudomásul mered venni, hogy te csak egy múló valami vagy, végig tudod röhögni az egész életedet, mert a fafűtéses zsenik folytonos kirajzásai – be kell lásdd (két dével,) – szórakoztatóak.

Valahol humorérzék kérdése az egész, – nem is lehetne más, – a figurák és állásfoglalások, hitek és meggyőződések folyton változó melléfogásai biztosítják a helyben járás művészi szinten való gyakorolhatóságát.

Azért művészi a szint, mert úgy áll a vonat, hogy az ablakokban szorongóknak még a haját is lobogtatja a szél.

Henrik titkos naplója...

... és szórványfeljegyzései

És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes-kappan hangján, és mikor bele­kapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belő­lem a röhö­gés, de nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szök­décselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája rep­kedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy be­ijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta, amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcső­fokokon, mintha hallottam volna valami bugybo­rékoló, hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta meg­szokott hangjára, és gon­doltam is, hogy lehet, nem is őtőle szárma­zik a hang. Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mo­zognék, de nem igaz, hogy én odaké­szítettem előre az ásót a pince­ajtó hátsó kerti kijáratához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szem előtt van, és ha kell, hát meglelhető.

Hogy mi történt Bertával, hogy a fél koponyája hi­ányzott, mi­kor maguk kiásták a virágágyból azt nem tudhatom, mert a lépcsőn lefelé menet mégis vissza­mentem a lakásba, hogy a papucsomat átcseréljem a kerti cipőmre, mert Berta nagyon haragszik ha szoba­papucs­ban megyek ki a kertbe, és mire újra visszamentem, Bertát már nem találtam sehol, csak a feldőlt tolókocsi feküdt a fű szélén és más senki, gondoltam Berta megharagu­dott, hogy sokáig ke­restem a kerti cipőmet, és elölről visszament a házba, de ez nem igazán hihető, mert akkor nem tudott volna leszidni, holott egy ilyen lehetőséget sosem hagyna ki.

Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye ko­csival nem lehet lemenni, és Berta elvárta tőlem, hogy a rossz dere­kammal lecipeljem, hol­ott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik, ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból, és ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertel­mes nagyevés amit rendez, de nem löktem én semmit sem azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapul véve ártalmas neki.

Amúgy sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott ko­saraimmal felmászni házunkig a hegyi ös­vényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, ha már ilyen renge­teget eszik, de ilyen­kor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija kö­zelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni ha akart, de már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor ki­verte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a bir­kózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést, mert azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőn, gyorsabban akart leérni, mint    amúgy tehette volna, gon­dolom, valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türel­metlen tudott lenni néha.

De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap, ahogy Berta mondani szokta:  száguldanak az órák, közelgünk a sír felé – bár nem em­lékszem, hogy Berta valaha is sírt volna – de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és resz­ketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol, jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet, két marokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az iz­zadást, mert akkor szünni kezd a rosszul­létem, amikor is nagyon kimerült vagyok, de megúsztam, ami nagyon jó érzés.

FEBRUÁR 9. 10 – óra.

A tárgyilagosság, és jól követhetőség kedvéért és érdekében, csak és kizárólag racionális és kőkemény kell hogy maradjak, mert ellenkező esetben értelmetlenné válhat elbeszélésem, ami pedig igen rosszul érintene, mi­vel minden erőfeszítésem arra irányul, hogy olyan világos és értelmes legyek, hogy na.

Tehát: Este 11 óra is elmúlhatott, mikor a falióra leesett a falról, és a kis egyajtós szekrény ajtaja ismételten kivágódott és elkezdett fújni belőle, az a megmagya­ráz­hatatlan dögszag. Én, már okulva az előző éjszaka tanulságaiból arcom elé kapva a virágvázát vadul hado­nászni kezdtem karjaimmal, mert eszembe jutott, hogy Berta mindig azt mondta, nem szabad az embernek sza­badon hagyni tekintetét válságos pillanatokban, mert az igen ve­szé­l­y­es lehet, és a ve­szélyhelyzetek alkalmával jobb, ha az ember kellően akklimati­zálódik a perc pillanataival.

Jut eszembe… hazafelé jövet, gondolván a gonosz egyajtós szekrényre, úgy hallottam, megszólítok egy vízparti követ, az volt a benyomásom, Berta hülyéskedik velem, és psichológiailag ki akar készíteni, bár több ízben kértem már rá, velem ne szórakozzon, mert nem szere­tem a dögszagú humorát, de mikor megszünt a szekrény­ből kibotorkáló szag, jött a halk zúgás, olyan zson­gásszerű zene­féle, és sarkáig kicsapódott az ablak, én súlytalanná váltam és kile­begtem a tárt ablakon, közben úgy csattogtak az ablakszárnyak, mint a Rózsakeresztes kriptájának zárókövei. Az esti szellő vadul simogatta egész testemet, sokszorosan átölelt láthatatlan-bársonyos kezeivel, csak az volt kicsit szokatlan, hogy simogatásai nyomán véres csíkok – olyan sávfélék – maradtak a testemen, de sajnos nincsenek tanúim, ezért kérem, fo­gadják el egyszemélyes bejelenté­semet, mert mikor dé­l­u­tánonként a társalgóban jön a drága VIII. Henrik, és hajánál fogva viszi Boleyn Anna levágott fejét, olyan kecses és olyan mosolygós tánclépésekkel tűnik el a kony­ha fa­lában, hogy tüneményes lényének egész nap kellemes hatása alatt vagyok, de vissza a repüléshez… a furcsa simogatások közepette is csodálatos a lebegés élménye, és a házak meg a kert olyan különös, olyan békés és varázslatos, hogy szinte könnyezni kezd a szívem, de a lebegés végén – amit úgy érzek meg, hogy lassulni, majd nehe­zedni kezd a testem – fínoman vissza­ereszkedem a párkányra, aztán be is lépek az ablakon, de olyankor már a szekrényajtó csukva van, és sem szag, sem zúgás nem jön sehonnan.

FEBRUÁR 21. 9 – óra.

Átkozottul nehéz a dolgokat összhangba hozni, mert a logikus sorrend hiánya kronológiai zavarokat okoz, ami a félreérthetőség, illetve az események kö­vethetetlenségét eredményezheti, ami elbe­szélésem egész értelmét úgy kérdőjelezheti meg, hogy csak na.

Berlioz a kínai öthangú skálára is komponált, mi­nek köszön­hetően sokan nem kedvelték zenéjét, csak jóval késöbb vették észre, hogy állítólag jó, amit csinált. Semmi közöm Berliozhoz, nem is tudnám megmondani igazából, ezt miért is említettem, de most már egykutya, mert mondtam, de igazából ez nem okozhat problémát, mert nincsen semmi, de semmi jelentősége, ha csak az nem, hogy mostanában több ízben szembetalálkoztam vele az alagsori mo­sókonyhában, és nem is viselkedett úriemberként, alig akart rólam tudomást venni, holott a mosókonyha a házhoz tartozik, a ház meg az enyém, meg a Bertáé. Már megint esténként körbetáncolják li­dércfények a házat, hangtalan szökdécselnek a kert bokrain és vi­rágain, egyik-másik ahogy meglát, hosszú lángnyelvvé alakulva felém csap, majd kicsire zsugorodva libeg tovább, de én mindig résen vagyok, és ezért siker­telenek ezek az akciók.

A broméliák… már nappal is be-be kúsznak az ajtó aprócska hézagain, a rejtett réseken és az ajtózára­kon, a kilincsekre tekeredve leereszkednek a szőnyegre, körülfonják a bútorok lábait, és rekedt-elhaló hangokat csalnak ki a vén harmóniumból, miközben riadtan fel­lebben a tetején unatkozó por.

Suhogó bárdok, részeg Longobárdok,

Hajótöröttet hullám eltakar.

Ez most csak úgy eszembe jutott… Már nem em­lékszem, hogy ezt most találtam ki, vagy még Berta ta­nulta az iskolában, de végezetül egészen mindegy.

A napokban – jut eszembe – Berta tolókocsija itt állt a szalon közepén, sütött rá a napocska, arra lettem figyelmes, hogy ülése megereszkedik és nyikorogni kezd, de nem igazán izgatott a dolog, mert nem vagyok bo­lond, jól tudtam, Berta nem ül benne, de azért szokásból kitoltam az árnyékszékre, mert mit tudhatom én – ugye. A minap is nehézkesen elindult a pincelejáró lépcsői felé de a tete­jén megállt, meggondolhatta magát, mert vissza­fordult, nekidőlt a vizes falnak, ahol hozzáért, izzani kezdett a vakolat. Mostanában – hogy nem látom – szo­kott ilyen furcsa tréfákat űzni, de nem tud megijeszteni, mert nem vagyok ijedős, és egyik éjjel, mikor nem veszi észre, meg fogom tréfálni, és kampósbotomat bedugom küllői közé, és kénytelen lesz abbahagyni örökös moto­zásait, kissé elegem van már abból, hogy ebben a házban folyton folyvást motoznak az emlékek, járkálnak min­denféle régi halottak, minden és mindenki keresgél vala­mit, és nekem ezt végig kell néznem, meg hallanom is kell.

Minden este úgy nyolcharminc körül végigszáguld a domb mögött a lembergi gyors, és itt akkora a csend, hogy a sinek dübör­gése szinte megsiketít, bár azelőtt ez a vonathang távolról sem volt ennyire erőszakos, de mostanában egyre elviselhetetlenebb, szinte látom, hogy az agyamból kicsapódva a szemeimen dübörög ki ez a fertelmes hangorkán. Már majd szólnom is fog kelleni valakinek, aki intézkedni tud ez ügyben. Nem is értem, hogy ez a koraesti szürkület hogy képes ennyire elbá­gyasztani, de kénytelen vagyok ledőlni egy kicsit.

MÁRCIUS 8. 11 – óra.

A minap annyira unatkoztam, hogy elmentem Bertát megláto­gatni, mert ugye ennyi év alatt igencsak hozzászokik valakihez az ember, még akkor is, ha a másik nem kellemes társ. Hát igen… Nagyon kellemet­len és szorongató érzés volt az alagút huzatos félhomá­lyában sodródni egy láthatóan begyulladt embertömeg köze­pette, nem is szólva arról, hogy valami megmagya­rázhatatlan okból az alagút szívóhatása nem engedte, hogy visszafelé haladjon az ember, de a tömeg sodrása is olyan erős volt, hogy még próbálkozni is agyrém. Aztán végre kijutottam a nagy alagút kijárati nyílásán. Elömlött rajtam az örök fényesség, melegen átölelt és ringatni kezdett, lassan belém költözött egy sosem tapasztalt végte­len béke, maradéktalanul elsöpörve az alagút ka­puján való átjutás gyötrő félelmeit.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy csak álldogálok és álldo­gálok az alagút bejáratában, és szemeim merően vizslatják a lyuk­ban gomolygó és egyre felém áramló szürke embertömeget, figyelem bizonytalan csápoló kar­jaik fogódzót kereső kalimpálását, és keresem önmagam.

Keresem önmagam a tömegben, észre akarom venni amikor jövök és észre is fogom venni mert nagyon figyelek, és majd ráérek utána megkeresni Bertát de elöbb magamat fogom megtalálni, mert nagyon fontos, hogy megtámogassam magamat lelkileg a kikeveredés kábult perceiben.

Úgy érzem, hogy földi időszámítás szerint már évek óta álldogálok ott az alagút szájánál, a fényes meleg szélben meglebbennek oszló rongyaim földes foszlányai, fehérlő csontarcomban éber szemgödreim szünet nélkül figyelnek, fáradhatatlan pásztázzák a szürkén áramló emberfolyamot. Mert ha felfedezem egyszer magamat a masszában támolyogva, benyúlok értem csontváz kar­jaimmal, és átvezetem magamat a kapu félelmein. Át­emelem magamat a gomolygó tömeg felett, magamhoz vonva békébe ringatom rémült lelkemet. Még utoljára felizzik elporladt szívem, szorosan eggyé válok velem az idők végtelenjében.

ÁPRILIS 23 Kedd, vagy Péntek, este 11: 30

Most vagy a szédülésemtől, vagy a Bertától, de itt a fogadószobában mindig hol itt, hol ott, kidudorodik a fal. Ezernyi repedés támad a dudorodás pillanatában a falakon – illetve a vakolaton, aztán mikor visszaereszke­dik, a repedések eltünnek. Egész egyszerűen úgy eltün­nek, mintha sosem lettek volna, bár így, hogy végiggon­dolom, Berta arcán láttam ilyen számtalan repedésre emlékeztető ráncot, és amikor nevetett! … hát az még rémálomnak is durva, az egész arca egy repedéstömeggé változott, amitől szinte el­veszítette minden emberi arcra emlékeztető formáját, ha ugyan valaha is volt neki ilyen­je, de még szerencse, hogy nagyon ritkán nevetett – mondhatnám soha. És most már nem is nevet sohamár, akár a Poe hollójában a beszárnyalt holló. Ha-ha!

Most kíváncsi vagyok, lészen-é foganatja kitalá­ci­ómnak, mert azt ötöltem ki, hogy a ház minden helyisé­gében kiakasztottam egy figyelmeztetést, senki emberfia ne motoszkáljon a szobákban ezentúl, mert engem – a tulajdonost – zavar. Most kíváncsian várom a motosz­kálókat, mert jönnek és jönnek, és meglátják a kiíráso­mat, mit fognak erre lépni, mert megtiltom, egyenesen megtiltom, hogy kellemes, elmélkedő nyugalmamat foly­ton megzavarják lidérces matatásaikkal.

Éjszaka a padló alól mindig megszólalnak azok a sziszegő-ingerült és türelmetlen hadaró hangok, amik mostanság minden éjszakámat tönkreteszik, és hiába figyelek, nem tudom megérteni, mit mondanak, de tegnap óta olyan különös módon emelkedik he­lyenként a padló, mintha egy nagy lepke akarná magát kiszakítani a szőnyeg alól.

A távoli fájdalmas kiáltásokban elvegyül egy francia gyermekdalocska, amit biztosan nem is ismerek, de mégis nagyon ismerősnek hat, bár így esténként, amikor már a küszöbön kapar az éjszaka, nem is lehet megkülönböztetni igazán semmit, de semmit, és így, a fotelben üldögélve lassan én is láthatatlan leszek, mint a lőcsei fehér asszony, és ebben az a szerencsés, hogy az éjszakával érkező vendégeink sem tudják igazán, hol vagyok, mert eggyé válok a falakkal és légzésem is megszűnik, belefolyok a szőnyeg mintáiba, és kívülállóként élvezem a szinjátékot a makacsul gőzölgő sötétségben.

Ütni kezd egy távoli toronyóra, az az érzésem, a vén-betemetett kútból jön a hang, és az óra mutatója – merthogy egy kékes ködön keresztül biztosan látom – emberi karokból van kiké­szítve – ami rendkívül érdekes – mert érzem, az egyik a Berta karja, a másik pedig az én kezem.

MÁJUS 4. Szerda – 10.31

Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni. Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad-ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt, fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket., a szeretetet és a dolgok lényegét.

Berta már második napja kislányként át meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén – alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza vastag lábaival, és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nya­kát tekergeti, és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban. Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyá­ból arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.

Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt késöbb a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.

Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lé­nyeges a dolog.

Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok rá semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy. Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós-nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös lehelletével na meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz-sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.

Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Igy nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.

Ez a Szentmihály éjszakája valami megmagyaráz­hatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban meg­élénkül a kert, és én csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kiváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket. Most éppen leg­alább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mind­egyik­ből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szeren­csére bezárt ablakom felé, kezein az ujjjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek. Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.

Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy fel­gyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.

Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc rozsdavörös-foszlott filcsapkájában, és vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó. Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori ön­magam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.

Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne útálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.

Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim. Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos-kapirgáló balkéz, amit ma sem fogok beengedni. Nem és nem.

Felhőtlen locsogás

Képzeld, délelőtt találkoztam Böbével. Nem láttam vagy tizenöt éve. Hogy változott-e? Hát már hogyne. Azelőtt egy buta punci volt, most már egy hülye picsa. Remélem, a következő tizenöt évben megint nem látom. Mesélte, a férje vadászik. Na el tudom képzelni, hogy miféle alak lehet. Biztosan minden lövés előtt morfondírozik, hogy előbb lőjön, és utána szarja össze magát, vagy fordítva. A célpont meg szerencséjére a helyén marad, mert a röhögéstől nem tud szaladni. Hogy milyen embereknek van puskájuk! Ha én lennék a pasas helyében, már régen seggbelőttem volna a Böbécskét, egy párbajhős stílusában, célzás nélkül. Na nyugi bele, biztos eltalálnám, egy ekkora valagat lehetetlen elvéteni.

Ez is a médiában akar dolgozni, mert az állati sikkes, ma mindenki mindent elkövet, hogy menjen a dolog, naponta háromszor is levetkőzik, elől-hátul fotóztatja magát, és bizakodik, hátha valaki őt is észreveszi, nem csak az idomait. Többször felvarratja a melleit, implantátumokat rakat magába mindenhova, olyan feszesre varratja fel arcbőrét, hogy nyitott szemekkel tud csak aludni, ha becsukná, kinyílna a segge. Meg lehet szokni, de azt a hülyeségtömeget, ami kiömlene belőle, azt soha.

Nagyon büszke anyjának angol családi gyökereire, mondotta, bigsitről magyarosított nagyszékletire, és ő az első ember életemben, akin akkor is látszik a neve, ha be sem mutatkozik. Nem tudtam megállni, hogy be ne beszéljem neki, hogy a nevemre íratta a Parlament a Tölgyfa utcai tüdőgondozót, ahol gőzfürdőt és divatházat fogok csinálni. Egyből elhitte a marha, láttam rajta, hogy dühöng, miért nem hozzám jött feleségül. Jó nagyot űbereltem a stüszivadászán, biztosan pokollá lesz minden napja.

Ez is olyan szánalmas alak lehet, mint a Szamos úr, aki azzal henceg, hogy repül Amerókába, mert a nővére Nevjorkban lakik, így a Szamos, mert ő beszél angolul, csak némi matyó dialektussal ­– szerintem. Fiatalabb korában énekelni is tanult – mesélte – egy híres terroristától, mezzoszoprán hangfekvésben. Erről a szóról Rózsika, a neje jutott eszembe, majdnem sikítottam a röhögéstől, alig tudtam magamat kimagyarázni. Megnyugtattam, hogy a szopránt én is szeretem, ha csinálják. Még győzködtem vagy negyedórát, mire megnyugodva távozott.

Megfogadtam, én is betanulok némi angol szót, és brillírozni fogok mások előtt. Tegnap például a tejesnek elmondtam, hogy a livingrúmomba vettem egy exeszájzbukot, hát egyből lement a tejes hídba. Mégiscsak lehet tanulni valamit a Szamostól. Megértettem, hogy nálunk az intelligencia fokmérője nem az, hogy mit mondunk, hanem hogy miként. Ezért nem mondom azt, hogy bassza meg, inkább azt mondom, hogy fákjú, és még egy szemérmes dáma sem pirul el. Hiába, aki úr, az úr. Nem lehet itt sumákolni. A Kemenes sem fingik állandóan, csak seiszol, és ha megpusztul, akkor kiflatulál.

Rugalmas és alkalmazkodó ez a nyelv, társaságképes, ha nem magyarul beszélünk – magyarokkal. A kurva nem az, hanem kokott, aki buzi az homoszexuális, a segglyuk az ánusz, és így tovább. Mondok egy példát: A nappalimban segg részegen összeszartam magam. Ez rém otromba, de ha úgy mondom: A livingrúmomban delírikus állapotban elkapott a diaré, és bedefekáltam… az már egészen szalonképes, kultúrált, egyszóval más. Sőt. Még van is benne valami kultúráltan frivol.

Hát ezért kell megtanulni kultúráltan csevegni, mert pénisznek fognak nézni, és nem egy ócska pöcsnek.

Az alku

Dr. Faustus minden idegszálában érezte, megöregedett. Kívül­állóként vizsgálgatta magát karszékében, vastag kockás plédbe csavart testét – bár égett a tűz kandallójában – folyamatosan rázta a hideg. Elhízott, meg­ereszkedett, görnyedt testét látva egy haldokló lárvát idézett.

Igen le volt hangolva, ami nem csoda, hiszen annyi mindent szeretett volna még elvégezni, annyi kellemes és izgalmas dolog maradt ki tanulmányai miatt életéből. Ahogy szálltak az évek, ész­re­vétlenül, hangtalanul, senki nem figyelmeztette arra, hogy elmegy a saját élete mellett.

Mert idővel megváltoznak az ember alkotta fontossági sorrendek. Túl a férfikor delelőjén felmerül a gyanú. Biztos, hogy a tudomány, a folytonos kísérletezés, az átolvasott éjszakák a lényeg ?

Ez az, ami figyelmet és önmegtartóztatást érdemel, hiszen a megismerés egyre bizonytalanabbá tesz, a lélek és az agy kétkedése előbb-utóbb az égig ér, eltávolít az emberektől, beléjük látsz és megrettensz. Megrémít vakságuk és önhitt közönyük, mérhetetlen elégedettségük a semmivel, és a ledér elítélendő örömök tengerében lubic­kolva múlik el életük anélkül, hogy akár egy karmolásnyi nyo­mot is hagytak volna maguk után.

Ahogy múlt élete, úgy eszmélt rá, hogy az ismeretlennel folytatott harca szélmalomharc, csak egyre nőtt az ismeretlen tömege, és mivégre áldozta életét egy lekűzdhetetlen célnak? Hiába kutakodott sokasodó emlékei között, egyetlen átmulatott éjszaka, sem ledér hölgyek… semmit nem talált archívumában, ami gyarló emberre jellemző lehet.

Most meg itt ül fáradtan és betegen – ezzel fizetett a sors istenfélő hűségéért – a tiszta tudásért áldozta életét. Ez a rettenetes igazságtalanság lelke gyökeréig felbőszítette, csak úgy fojtogatta a keserűség. Legszívesebben ordított volna fájdalmában, de minden erejével türtőztette magát.

Ami a végsőkig elkeserítette, az az, hogy titokban belátta – ő a hibás. Mert emelt fővel elment a számára elérhető élet mellett – lenézve azt – uralni akarván a zabolázhatatlant, érteni a megérthetetlent, égi magasságokba emelkedni a szellem világában, elfelejtvén, ő csak ember.

Fátyolos tekintettel nézte a kandalló lángjait, a lobogás monoton táncát, ami mindaddig él, míg el nem hamvad. Minden tűznek és életnek ez a sorsa, alázattal tűrni és szolgálni, majd hamuvá válva elsodródni a szélben. Elsodródni a létezés állandó fergetegében, átadva a helyet a következő fáklyának.

Most már belátta, az emberi életnek van egy sorsvonala, egy forgatókönyve, ami nagyobb gondok nélkül élhető. Aki ezt fi­gyelmen kívül hagyja és saját elképzeléseit kergeti, hát megteheti, de súlyos árat fizet érte. Mert mindennek ára van. Valamit – valamiért.

Most érezte életében először, benyújtották neki a számlát. Sosem gondolta volna…

Kint, bágyadtan sütött a nap, erőtlen melege magával hozta a feltámadás biztos reményét, de tudta, nem neki. A húsvéti harangok nem neki szóltak.

Nagyon öregnek és magányosnak érezte magát.

– Úgy látszik, – morogta maga elé – közelít a vég, úgy kezdek ragaszkodni a hétköznapok silánynak tartott meglétéhez, én is mindent akarok, amit életem folyamán lenéztem, üresnek ítéltem meg, csókra, borra és énekre vágyom, nem akarok gondolni semmire, csak élni, élni, élni.

A távoli harangszó tiszta csengései tőrdöfésként hatoltak szívébe. Reszkető lábakkal elvánszorgott az ablakig. Az utcán nevető-vidám emberek jöttek és mentek. Éltek. Legszívesebben kitárta volna az ablakot, ömöljön fáradt arcába az élet, de nem merte, félt, hogy megfázik. Visszavánszorgott kipárnázott ülőhelyére, magára húzta a plédet.

Gondolatainak lázadásától kimerült, de félt elszunyókálni, nem volt biztos benne, ha megteszi, felébred-e még ezen a világon? Egész életét, minden igyekezetét hiábavalónak érezte. Nagyon megrázta a felismerés.

Ahogy magába roskadtan ült karszékében és há­lyogos szemeivel figyelte a kandalló lobogó lángjait, éles sercenésre-roppa­násra lett figyelmes. Vadul, magasra csaptak fel a lángok, füst és gőz keveredett a vöröslő lángnyelvek közé, egyre sűrűbben-terjedelmesebben kitöltve a kandalló tűzterét. A vastag füst lassan alakot öltött. A füst pászmái először homályos körvonalakká váltak, majd egyre erősebben, rajzosabban formálódott belőlük egy ember­alak. Mikor egészen láthatóvá vált, kilépett a tűztérből.

A harangok hangjai elenyésztek, a tűz pattogó ne­szei eltűntek, nem érzékelt mást, mint bénult csendet és erős szagot.

Egy magas, erőteljes férfialakot látott maga előtt, hosszú zöld köpenyben, bozontos hajjal, rövid körszakállal. Kezein bőrkesztyű feszült, jól formázva csontos-karomszerű ujjait.

A füstszagot árasztó jelenés barátságosan villantotta ki hófehér fogsorát, és bohókás meghajlással köszöntötte az alélt doktort.

– Tisztelettel üdvözöllek nemes és tudós férfiú – szólt behízelgő-mély hangján, és spanyol karlendítéssel ismét meghajolt. – Megéreztem lelked jogos háborgását, gondoltam, segítségedre lehetek fájdalmad ügyében – szólt, és leült a doktorral szemközti székre.

– Honnan is tudhatnád mindazt a fájdalmat, ami lelkemet öli? – mondta fáradt-halk hangon Faustus, aki még valójában fel sem fogta mi történt.

– Most tévedsz. – szólt a vendég, és mélyen a szemébe nézett. Tágra nyílt szemeiben, mint egy filmen, megjelentek Faustus életének eseményei. Sikerei és kudarcai, kísérleteivel és olvasmányaival eltöltött évtizedei. A már eltávozott szeretteinek és barátainak képei – minden eleven volt és valóságos.

Faustus döbbenten nézte élete filmjét, lassan ráeszmélve, nem akárki a vendég.

– Nem az volt a szándékom, hogy megijesszelek, csupán el akartam oszlatni benned a kételyt, miszerint nem tudom, miről is van benned szó. – mondta moso­lyogva az alak, és kényelmesen hátradőlt.

– Én segíteni jöttem hozzád, rajtam kívül erre nem lenne képes senki. Különös, hogy egy ilyen bölcs férfiú évtizedeken keresztül nem képes észrevenni, hogy rossz nyomon jár, holott olyan egyszerű és átlátható igazságról van szó, amit még egy tanulatlan halandó is ösztönösen észrevesz. Gondolom ez a tudás bosszúja, vagy inkább az ára. Mindig az igazságot keresitek, ami mindvégig az orrotok előtt lebeg, ti meg mögötte kutakodtok eszelős kitartással. Kérlek ne vedd rossznéven, de ezt a vakságot nem tudom megérteni.

Felállt, székét távolabb húzta az ablaktól. Zavarta a napsütés.

Faustus megkövülten ült, le sem bírta venni tekintetét az alak­ról.

– Most mindenki tisztel állítólagos tudásodért, – mondta a vendég, – de mit érsz vele? Na meg az egész életed ráment arra, hogy ezt az elismerést elérd. Jutalmadként itt ülsz, hallom fáradt-halkuló szívverésedet, látom homályosodó tekinteted. Magad vagy a búcsú. Nem akarok kellemetlenkedni neked, de ez egyenesen kiábrándító és van benne valami rémes. De nem tudom, miért is beszélek erről, hiszen tudom, hogy tudod, ezért is vagyok most itt. Előttem semmi nem titok. Te sem vagy az.

– Ki vagy te tulajdonképpen? – suttogta elhaló hangon az öreg­ember.

 – Hogy én ki vagyok? – nevetett a férfi. – Hát  hogy is mondjam – szólt. – Engem sokféleképpen hívtak már az elmúlt évszázadok folyamán. Ti sátánnak is mondtok, ami ellen semmi kifogásom, ami viszont mindig bosszantott, hogy gonosznak hisztek. Hidd el, bölcs férfiú, nagyon sokan vannak köztetek, akiktől én tanulhatnék gonoszságot. Sokkal egyenesebb jellem vagyok, mint ti, a teremtés állítólagos koronái. Mert engem a következetes igazság érdekel, ti pedig úgy csűritek-csavarjátok ezt a fogalmat ahogy nektek pillanatnyilag a legelőnyösebb. De hogy miért van ez így… ez már nem az én asztalom.

A szobaajtó kinyílott, a szolgáló lépett be rajta, tálcán hozva a tudós orvosságait.

Faustus megdermedt az ijedtségtől, de a vendég nevetve nyug­tatta meg.

– Ne ijedezz! – mondta. – Rajtad kívül nem lát és nem hall senki. Nem vagy kitéve kínos magyarázkodásnak.

A szolgáló nem is vett észre semmit. Letette tálcáját a fotel melletti kis asztalkára, megigazgatta az öregúr párnáját és takaróját, majd kiment a szobából.

– Na ugye, megmondtam. – kuncogott a sátán. – Amit én mondok vagy ígérek, arra bátran mérget vehetsz. – szólt, majd ültéből felállva fel és alá kezdett sétálni a szobában. – Úgy nézel ki, mint aki fázik. – szólt. kritikus szemmel végignézve a doktoron, majd a kandalló felé intett, és hatalmasan fellobbant a tűz.

– Na igen. – folytatta monológját. – Te azért tudtál okos lenni egész életedben, mert buta vagy. Képtelen voltál áthágni saját korlátaidon, amiket nagy műgonddal te eszkábáltál össze magadnak, saját életed megkeserítésére. Így jár a mohó, aki nem elégszik meg a meglévőivel. Ezért most sem felháborodni, sem megsértődni, vagy meglepődni nincs jogod. Edd meg amit főztél – azt hi­szem így szoktátok mondani másoknak. Hát most magadnak mondd.

– Ha jól értem burkolt célzásaidat, – szólt a beteg, – azt akarod mondani, te tudsz rajtam segíteni?

– Én? – hökkent meg a sátán. Hát már mitől ne tudnék? Hatalmam korlátlan, felér Istenével. Nem tudsz olyat kitalálni, ami nekem gondot okozhatna. A te problémád csak neked az, jól néznék ki, ha nekem is az lenne.

– Hogy gondolod megoldani? – így Faustus.

– Hajlandó vagyok egy megállapodást kötni veled, ha úgy tet­szik egy üzletet. – Vissza­sétált székéhez és ráéerősen elhelyezkedett.

– Én visszaadom fiatalságodat, mindenben részed és sikered lesz, amit életed folyamán elutasítottál. Szép leszel, fiatal, erős, sikeres. Megígérhetem, nem lesz okod panaszra.

– Ez csodálatos lenne! – élénkült fel a doktor, és hosszú idő óta először kihúzta magát ültében. – Mit kérsz ezért cserébe, mert nem hiszem, hogy szívjóságból teszed ha teszed ?

– Persze, hogy nem csinálom meg ingyen. Én nem vagyok kétszínű mint ti. Én hosszú és sikeres életet adok neked, a végén pedig nekem adod a lelkedet.

A beteg kissé megszeppent, de nem bírt elenállni az ajánlatnak.

– Rendben van. – szólt, érezve visszatérő erejét, bőre kisimult, haja újra hollófeketén ragyogott, majd szétvetette valami, amit nagyon régen nem érzett.

A jelenés felállt, és kezet nyújtott a doktornak.

– Na végre, megjött az eszed. – szólt mosolyogva.

Faustus érezte a csontkéz kemény szorítását.

A sátán udvariasan meghajolt az immár ragyogóan fiatal férfi előtt, majd hátralépett, és elnyelték a kandalló felörvénylő lángjai.

Dr. Faustus az ablakhoz lépett, szélesre tárta szárnyait – ömöljön be a szellőzetlen szobába a friss tavasz.

A harangok vidáman hirdették az élet egyedülálló szépségét, ő hatalmasan szívta be az üde levegőt, az élet csodáját és boldogságát.

(Késöbb persze sok kő repült felé. Az emberek irigyek és sértődöttek, mert ők nem kaptak ajánlatot, eleve a reményre vannak kárhoztatva, ami a valós té­nyekhez képest sovány vigasz.)

A kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe­-gurba sétányain sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fás szárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös, avar rágta közein, szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.

A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső, csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.

Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.

A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében, legalább egy kicsit.

Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez, ettől remélve a lét értelmét, vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot, hogy választ kapnak létezésük okára ami nem csak „Csak”-ból áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért va­gyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.

A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig, eszébe se jut, mert esze sincs, amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, hogy van napfény és szellő. Sosem volt benne részük, ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is, sőt vihar, ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.

A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyo­mában – ő világítja nekem az utat – a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon, titokban számítva rá: valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.

A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ra­gyog a kis tó tükre – amit a sétányról nem látni – megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.

A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kő­szobor szenvtelenségével, téren és időn túl, meredt tekintetükben mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.

A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott – és eltűnt.

Bármily különös, ami eltűnik, az mindig nyomtalanul és maradéktalanul tűnik el, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?

Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája félő, valahova lehúz.

A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.

A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek érezni gondolataimat, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni. Mivel már hozzájuk vagyok szokva, könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom: ez köl­csönös.

A kert megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak és suttogó indának ad otthont, fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan. A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan területén helyezkedik el, ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van, és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom: ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.

A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.

Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnánk, minden mindennel összefügg, a dolgok és események egy­másból következő történetek, amiket ha valaki folyamatukban nem tud érteni, akkor csak összezavarodik, őrületre gyanakszik – pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.

A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan.         Ezüstkupolája egyen­letesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.

A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örök­mozgó halvány bogarak.

Itt nincsenek szagok, sem illatok. Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyikük-másikuk ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt. A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló, sem ellenfél, csak tökéletesen értelmét vesztett régi ü­gyek, amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van és engem nem hagy élni, ez úgy látszik, egy karma, ami kivédhetetlen, és majd csak velem e­gyütt múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.

Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelem­ittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.

Mégis szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és így egy kicsit módomban áll újra­élni hajdan volt órákat, ami nekem részem.

Aki ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palota kutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fek­szik karjaimban, ringatom és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókázva hallgatom szaggatott, röfögő-makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, és mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük, elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka”. Le­gyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.

Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom – a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.

Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre,       ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.

A „Ma“ szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is, akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.

A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell, akár tízedszer is képes légy újrakezdeni.

A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt fontos neked.

A kert az, ami a folyton változó – izgő-mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, megvannak hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.

Levél Apámnak

"Mire rám mutatnál, már nem vagyok." (Füst Milán)

Drága Papa.

Most, hogy ennyi éve nem láttuk egymást, eljutottam odáig, hogy írjak neked levelet, és még így is igen furcsán érzem magam amiatt, hogy írásban fordulok feléd, nem a szokott módon szóban.

Ma már hiszem azt, hogy egy gyereknek el kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy képes legyen az apjának írni. Most sem vagyok benne egészen biztos, hogy sikerül, mert annyi minden jut eszembe egyszerre, hogy inkább egy lelki zűrzavarra emlékeztet, mint értelmes gyermeki megnyilvánulásra.

A kommunikációnak ezt az írásos formáját talán a köztünk feszülő kor- és generációs különbség, no meg a bennem, mint fiatal emberben uralkodó, a belső változások okozta állandó káosz nehezítette meg eddig, meg hát az is, hogy az őszinte érzelmek kimondását korábban magam is egy férfihoz nem méltó gyengeségként értékeltem.

Egy fiatal ember folyton alakuló kialakulatlanságában hatalmasan félre tud értékelni pusztán „csak” emberi megnyilvánulásokat, és mire erre ráeszmél, már késő.

Nekem már csak a remény jutott, hogy a te intellektuális szinted és belső érzékenységed jelezte ezt, és tudtad, ez egy átmeneti állapot, mert a béka is először ebihal.

Egy kamasz fiú tele van hittel, csak később veszi észre, hogy bátran a szó elé biggyesztheti a „Tév” ki­egészítést.

A tény, hogy az ember akkor jön rá sok dologra, mikor már késő, a sorsnak olyan kegyetlen büntetése, amit egy életen át cipelni kell, mert visszafordíthatatlan történtekkel ugyan mi mást lehetne csinálni.

Számtalan villanásnyi emlék kavarog bennem. Mikor estén­ként – rendelés után – zongoráztál, szinte minden számhoz fűződött valami emlék diákkorodból… vagy mikor a háború alatt Kievnél egy lebombázott ház tűzfalának támasztott ajtó mögött operáltál egy sérült katonát, az ukrán falvak muzsikjai levett kucsmával tisztelegtek vöröskeresztes jelzésed láttán. Még ma is őrzöm azt a kis sze­rény ikont, amit egy súlyosan beteg kisfiú szüleitől kaptál, akik hálá­ból a szoba sarkában felépített házi oltár ikonjai közül felaján­lották: válaszd közülük, amelyiket akarod – és te egy nagyon szerényet fogadtál csak el, mert tudtad, a komoly régi darabok családi    ereklyék, nem akartál gesztusukkal visszaélni.

Mert megint nem a szerzés hajtott, számodra az volt a legnagyobb ajándék, hogy meg tudtad menteni a gyereküket.

Arra már én is homályosan emlékszem, hogy a Pauler utcában, a légópincében bujkáltunk sokad­magunkkal, te a folyosón, egy hordágyon operáltál – még víz sem volt – négy katona petróleumlámpákkal világított, hogy legalább láss valamit, ott térden állva.

Az sem volt semmi, mikor 1946-ban – akkor egy évig Győrben laktunk – egyik este orosz katonák rontottak be hozzánk, cipelve egy magas rangú tisztet, akinek egy katonai jármű csúnyán elintézte az egyik lábát. Sikerült több nekifutásból annyira rendbehoznod, hogy a számtalan ajándék mellett rá akartak venni, menj ki velük Moszkvába, olyan professzori állást kapsz, amilyet csak akarsz.

De kicsit előreszaladtam, maradjunk a Pauler utcá­nál.

Miközben a hordágyon fekvő katonán megpróbál­tad a lehetetlent, szaladtak a figyelők, és jelentették, jönnek a nyilas testvérek ellenőrizni, és számodra, aki nem mentél vissza a frontra, belátha­tatlan következménnyel bírt volna, ha megtalálnak.

A Holényi festékboltnak volt egy segédje, alacsony, sovány, féregszerű férfi, aki igen büszkén hirdette: ő őskeresztény. Ez a lelkes nyilas párttag úgy tudott vonulni, mint egy délceg kakas. Ótvara miatt vigyázni kellett vele, ha rendelésre jött, távozása után a Mama fertőtlenítővel lemosott mindent, amihez csak hozzáért.

Ez az ember maga volt a jelentéktelenség tornya, akit élete folyamán a nyilas testvérek vettek először emberszámba. Túláradó boldogságában és fontosságában szárnyakat kapott – de egyik nap eltűnt.

Beszélték, akkora lelkesedéssel működött közre a deportáltak lakásainak kifosztásában, hogy nézetkülönbsége támadt a többi testvérrel, akik a vita hevében egy­szerűen agyonlőtték.

Nyugodjék békében – ha tud.

Az emberek rákfenéje az örökös döntési és szelektálási kény­szer. Ő dönti el például, melyik állat szaporodhat, és melyiket kell kiirtani. Mi élhet, és mi nem.

Egymást sem kímélik. Meghatározzák, ki okos és ki buta, ki mennyire – és mire – használható, ki milyen fajta, vallású, kinek szabad élni, kinek nem.

Egyre több apróság bukkan fel emlékezetemben, talán még kedvem is lenne szóba hozniőket, de megtanultam, soha nem szabad az igazat leírni. Nem szabad. Az emberek fele nem fogja érteni, a többi meg nem meri. Ezért aztán hülyének néznek, jobbik esetben nem vonnak kényszerkezelés alá, és megúszod azt, hogy egy serteperte naffőnököt, egy Algernont csináljanak belőled, aki csak a sajtra koncentrálsz.

Ha leírod az igazat, békés életed jelentéktelen és arc nélküli folyásának vége, nincs többé te, a meg nem értés középpontjába sodródsz, és elvérzel. Tetemeden az elkövetők megkönnyebbülve járják örömtáncukat, hisz többé senkit nem zavarsz, és nekik nem kell szembesülniük a ténnyel, hogy te sugárzol valamit, amit ők nem értenek.

Az ember nem tudja, mikor jár jobban. Ha fiatalon távozik – megúszva egy csomó kellemetlenséget, ha férfikorának legszebb idejében, még ereje teljében, vagy ha késő öregségében mond pardont, miután úgy az idegeire ment szeretteinek, hogy már az is utálja, aki szerette.

Te mindig tisztességes, becsületes ember voltál, elkövetted azt a hibát, hogy úgy gondoltad, más is az. Mert hitem szerint az igazság valahol középen van.

Az embereket nem érdemes sem szeretni, sem gyűlölni. Elég csak tudomásul venni és betartani a szabályt: a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés, mert ha a dolgok igazak, akkor is lehetnek ellenkező előjelűek, az igazság annyira szubjektív valami, hogy egy­idejűleg több is lehet belőle.

Legyen elég nekem a saját, jól megfontolt tévedéseimet elviselni. Minél kevesebb egy döntésben a szubjektív motívum, annál hátrányosabb a döntést hozó helyzete.

De nem is szokás keresni az igazságot, ha meg is találnák, mire mennének vele? Esetleges megléte bődületes zavarokat, kényelmetlenségeket eredményezne, nél­kü­le is van baj elég.

Hogy valójában ki is lopta el a kabátot, ez csak a volt tulajdonost érdekli, meg azokat, akik abból élnek, hogy a kabátot keresik. Talán az a legbölcsebb, ha maradunk a régi jól bevált semmiben.

A napokban kezembe került egy régi fénykép. A Kisdunán vagyunk, ronda hideg őszi időben, és csukázunk. A Dini kollégád is velünk volt, aki erősen emlékeztetett egy öregedő puttóra. Meséltétek, hogy egyszer egy ijedt kisgyerek ült a fogorvosi székében, és rémületében doktor néninek szólította Dinit. Az egész intézet ezen röhögött.

A népek zöme még életében próbál valamit csinálni, ami miatt távozása után emlékeznek rá. A sors fintora: távolról sem kell valami nagyot elkövetni, nem lehet mindenki egy Savonarola vagy VIII. Henrik, elég, ha egy furcsaságuk fennmarad.

Ilyen volt Dini, a puttó.

Emlékszem, egy horgászást követő hallakoma alatt a kupacba gyűlt halszálkákat mind egy szálig megette, és nem lett semmi baja. Ez a mutatványa nálam biztosította számára az öröklétet.

Mikor rászántam magam az írásra, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége. Egy intenzíven kiömlő emlék­özön minden szépsége ellenére is nehéz. Számtalan villanás, töredék és elhalványult részlet bukkan fel bennem, ami fájdalmasan szép, de mivel mindketten tudjuk, mikről van szó, nem akarom magunkat kiadni, hátha idegen szemek is olvassák. Úgy érzem, összetartozásunk feltétlenül fontos eleme, hogy legyenek, maradjanak dolgok amikről csak mi ketten tudunk.

A Mamának írt hajdani szerelmes leveleid ma is a családi iratok között pihennek, és sosem fogom őket elolvasni.

Ha belegondolsz, a szavak mindent ki tudnak fejezni, amit ki sem mondunk. Például, ha azt mondják valakiről: X elhunyt, eltávozott, netán jobb létre szenderült, megtért teremtőjéhez satöbbi, az „Valaki”-volt.

Ha meghalt, elhalálozott, lehunyta szemeit satöbbi, az átlag valaki lehetett.

Ha kinyuvadt, feldobta a pacskert, kifingott, akkor az egy senki.

Ha kutyás embernek pusztul el a kutyája, az meghalt.

Ha nem kutyás nyilatkozik, akkor az állat megdöglött. Ezt a kifejezést emberre is használják, ami kimondatlanul is jellemzi az elhunyt milyenségét, környezetének hozzá való viszonyát.

De bármit is mondanak, a lényegen nem változtat.

A nagy elme díszes síremléke alatt is egy halott fekszik, meg a Don erdős partjain sorakozó jeltelen sírokban is.

Állítólag Napóleon mondta: A dicsőség a holtak napfénye. Ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy van elhunyt, akit ez bármiért is kárpótolhatna. A halál csak addig lehet irodalmi és filozófiai értekezések témája, amíg mások haláláról van szó.

Abban is igazad volt, hogy a pénz nem egy elha­nyagolható dolog, de az ember életének fontos hozzávalóit nem oldja meg. Lehet valaki nagyon gazdag, ugyan­akkor az elhagyatottság szintjén magányos, gazdagsága még gyanakvóvá is teszi, ami reális is, mert nagy valószínűséggel tényleg hátsó szándékokkal közelednek felé, és pénzének tudatában akaratlanul is felvesz egy olyan viselkedési formát, ami ellenszenvessé teszi. Pénzért sosem árultak szeretetet és törődést, barátságot, és gesztust. A pénznek csak racionalitása lehet, melege soha. Végső fokon, csak színes papír.

Mikor elmentél, az egész mindenség valami robbanásszerű hang kíséretében darabjaira szakadt. Eltűnt lábunk alól a talaj, minden megkérdőjeleződött, csak a tátongó űrt láttuk – ami bennünk utánad maradt.

Aztán minden ment tovább. A villamosok ugyan­úgy jártak, a srácok ordítoztak az utcán, nem szűntek meg közintézmények, a Zöldfa vendéglő illusztris ügyfelei sem lettek józanabbak.

Időnként kezembe kerül a „19.-ik Gyalogezred Története” című nagy alakú könyv, amiben a te apád – az én szeretett nagyapám – is benne van. Ezt a féltett kincsét nekem dedikálta: „Rajongásig szeretett egyetlen fiú unokámnak, életem legszomorúbb napjaiban 1944.”

Drága Nagypapa! Becsülettel betartottam, amire kértél búcsúszavaidban. Soha nem felejtettelek el. Ha jön a ködhajó, meg­indulok felfelé a leeresztett feljárón, és nagyon remélem, ott fogsz engem várni apámmal együtt a korlátnál.

A könyvbe írt leveledet még a mai napig sem tudom könnyek nélkül elolvasni, sem megköszönni, sem válaszolni nem hagytál nekem időt.

Mindig az idővel van baj. Mindenhez kevés. Haladási tempója gyorsabb az ember helyzetfelismerési képességénél, és utólag nincs lehetőség korrigálni, mert ez egy racionális, kegyetlen játék, amiben az élet hossza szerint nő az elvétett pillanatok száma.

Nagyon fontos a családi háttér. Nekem szeren­csém volt, nélkülük minden siker és kudarc elszürkül, értelmét veszti.

Minden nézőpont kérdése. Úgy aranyozod be,   vagy teszed rémessé életedet, ahogy akarod. Nem lehet mindenkiből hörcsög, vagy hős. Nem pusztulhat el mindenki egy mérgezett magtól. Abban hasonlít a két tábor, hogy mindegyiknek mennie kell.

A temetőbe nem járok ki. Egyszerűen azért, mert nem vagy ott. Ugyan, mit is keresnék abban a sírokkal megzsúfolt kertben, amikor van egy sajátom, amiben jelen vagy, ugyanúgy sétálhatsz a fekete tó partján, mint én, és neked is válaszolnak a lángvörösben pompázó sellők, mint nekem. Minek is mennél máshova, mikor itt megidézhetem a többieket is, akiket szerettél.

Na meg kerten kívül is velem vagy. Most is mögöttem állsz, és figyeled, mit írok. Hiszen benne élsz minden mozdulatomban, gondolataimban és döntéseimben, amik – igaz – nem mindig helyesek, de hozzám tartoznak.

A napokban egy bevásárló központban nekem rohant egy nő, elképedve magyarázta, azt hitte téged lát. Lehetséges, egy pillanatra te voltam, amiben nem találok semmi furcsát.

Ma sem látom tisztán, a velem történő dolgok közül mi az iga­zi valóság, és mi az, amit nem kell, hogy komolyan vegyek. Azt gyanítom, a fontos dolgok bennem játszódnak le, és nem körülöttem.

Te már minden titkok tudója vagy, megszabadultál a kételytől, bizonytalanságtól, túl vagy a nagy utazáson, amitől remélem, kisimulnak a lélek ráncai.

Emlékszel, mennyit horgásztunk a Kisdunán? Milyen nagy igyekezettel tolta a Budai féle farmotor az öreg ladikot? Zúgtak mellettünk a náderdők, elbújtatva a riadozó szárcsákat és más vízimadarakat. A hókony vízének békalencse-áradata úgy lefogta az evezőinket, alig tudtunk haladni. Felejthetetlen az a béke és nyugalom, az az időtlen tisztaság, ami a nádközti tisztáson fogadott minket békazenés aláfestéssel A növényzet folyton bomló és megújuló jellegzetes mocsárszaga még ma is az orromban élő emlék.

Drága Apám. Benned megvolt a bölcsek megbo­csátani tudása, belőlem az igazságtalan, aljas dolgok soha nem múló haragot és bosszúvágyat szülnek, amit elviselnem is terhes, de nem tudok rajta változtatni.

A génhibás, ócska sejthalmazoknak a megbocsátás csak olaj a tűzre.

Elképesztően gyorsan szállnak az évek, azonos korúvá lettem veled, egyre jobban értem és megértem apró rezdüléseidet is.

Lányom, az unokád – akit láthatóan szerettél s aki igencsak kicsi volt – emlékszik rád; a fontos emlékeit őrzi az ember, ha sok van belőle, segít életben maradni.

Hogy mennyire fontos az életben a szerencse! Az élet paradoxonja… A Pauler utcai légópince nyilas ellen­őrzései alkalmával átrohantál a szemben lévő ház első emeletére, a Gestapo irodájába, ahol a vezető egy vezényelt osztrák tiszt volt, aki ott tartott, míg a veszély el nem múlt. Becsöngette az őrséget, utasította őket, ha a nyilasok be akarnának jönni az épületbe, nyissanak tüzet. (Nagyra értékelhette a nyilasokat a Gestapo…) Persze, azoknak eszébe sem jutott az épületet ellenőrizni.

Ez a tiszt mondta neked: meglátod doktor, majd ha vége lesz a háborúnak, az én két gyerekem fog hozzád jönni nyaralni, a te két gyereked meg hozzánk.

Ennek az embernek, a nagy visszavonuláskor     nyoma veszett…

 Emlékszel a Piroska nénire? Ő volt a tejbolt korlátlan úrnője, olyan éktelenül kövér volt, hihetetlennek tűnt, de fel tudott hozzád jönni kezelésre az első emeletre gyalog.

A vitéz Szentnémethy Feri bácsira? Gyárban volt éjjeliőr. A vezérigazgató még magyarul is alig tudott, az éjjeliőre meg beszélt vagy hat nyelvet. Kemény repülőtiszt lévén nem sikerült elpusztítani.

Elfekvőben halt meg – teljesen egyedül.

Már nagyon sokan elmentek, mióta nem vagy itt. Mostanában már én is gyakrabban hallom a Styx surrogó-lágy hangját, hallani vélem Káron evezőinek tapintatos, nyugodt csapásait. A halk és óvatos loccsanások talán még nem felém közelítenek, de agyamban egyre erősebben hallom őket, és tudom, csupán idő kérdése az egész.

Tudod Papa, a kozmopolita fogalmát sokan valami ledegradáló létezőnek hiszik. Pedig ha belegondolok, egy kellemes állapot. Nem gyötörheti honvágy, mindig az a hazája, ahol éppen van, és ha egyszer meghal, akár a másvilágon is lakhat, nem okozhat neki lelki problémát.

Társadalmi megítélése – az egy dolog, de hogy neki nem hátrány, abban hiszek.

Te, aki már mindenen túl vagy, és én, aki semmin, mit tudok neked mesélni, ami téged ott érint? Te az érem mindkét oldalát látod, én meg legfeljebb az élét.

Nem vagyunk egy súlycsoportban. Neked már van rálátásod az egészre, az én látótávolságom meg centikkel mérhető.

Úgy lehetsz velem, mint én mondjuk egy három éves gyerekkel, aki vég nélkül csacsogja szamárságait, én pedig elnéző türelemmel hallgatom.

A napokban eszembe jutott Becker Lenke néni, a régi műtősnőd, aki egy soproni poncihtervolt, határozott és kiegyensúlyozott egyéniség. Ádi bácsi – a férje – pedig zsidó. Gyermektelen emberek voltak, szerintük ebből a keveredésből észvesztő utód származna.

Emlékszem Ádi bácsi gyönyörű bélyeggyüjteményére, minden szabadidejében albumjaival foglalkozott.

Késöbb a budai hegyekben bujkált egy fegyveres elenálló csapattal, és mikor égni kezdett talpad alatt a talaj, téged is magával vitt.

Mama akkora csomagot pakolt neked össze, hogy alig bírtad a hegyi ösvényeken felcipelni. Lekísértek egy koromsötét barlangba, kellemesen csorgott rád a víz, kezedbe nyomtak egy nagy kést, ha jönne valaki – szúrd le.

Órák múltán jöttek érted, te meg agyondrukkoltad magad, nehogy vendéget kapj.

El tudom képzelni, embert leszúrni nehezebb mint agyonlőni, a szúrás valahogy nagyon személyes.

(Emlékszem, egyszer a Prokop néni – a segédházfelügyelőnk – nem volt elérhető, és neked kellett elvágni a tyúk nyakát. Éteres vattával elaltattad, és úgy vágtál. Nem tudtál a sültből enni.)

Mindenkiben lakik egy Minotaurosz. Bizonytalanul kódorog saját útvesztőiben, álmodik és elképzel, szenved és örül, történetekkel díszíti fel vacogó, esetlenül bizonytalan önmagát, kifelé igyek­szik leplezni torzult milyenségét, mert hiába van meg mindened, ha értetlenség vesz körül, és magány.

Ha nem ad a sors lehetőséget arra, hogy belső milyenséged fénye megvilágíthassa külsőd rútságát, ha nincs kinek gonosznak vagy akár jónak lenni, ellehetetlenülsz, és egyaránt értelmét veszti, szép vagy e vagy csúnya.

Az egész halál egy abszurd képtelenség, vele kínos közelségben élünk, jelenlétét minden cselekedetünkben érezzük. Vele szemben annyira esélytelenek vagyunk, még félni sem érdemes tőle.

Nem lehet sem barát, sem ellenfél. Nélküle nincs élet, nincs újjászületés, nélküle nincs érték, nincs a történéseknek súlya, nélküle az egész tragikomédia esetlegessé válna. Ha élet van, halál nem létezik. Mégis félünk a haláltól.

A kérdés az, hogy lehet félni valamitől, ami úgy van, hogy nincs?

Válasz: Lehet.

Mert megfoghatatlan, nincs mit tennünk. Ezért fontos a vörös hajzuhatag éles emléke – amig csak létezem, és emlékezni tudok.

A nemlét a létnek egyik formája, amit előbb-utóbb mindenki gyakorolni fog, nincs nyafogás, benne van a pakliban, ezt mindig olyan mondja, aki nincs a nemlétben.

Az ember egész életén át vadul reméli, hogy a végén felébred, és kisül, csak álom volt az egész.

Drága Papa. Lassan befejezem pillanatnyi locsogásomat, nem akarván türelmeddel visszaélni.

E levelem piszkozatának háromnegyed részét eldobtam, mert én, a tájékozatlan, nem akartam hülyének tűnni szemedben filozofáló bölcselkedésemmel.

Na meg gyermeki tiszteletlenségnek éreztem vak makogásomat.

Fontos, hogy gondolatban mindig együtt vagyunk, hogy mi „Fél szavakból is értjük egymást”, és tudom, majd találkozunk.

Addig is legyen tiéd a megérdemelt béke

Nem meséltem az elmesélhetetlenről, majd személyesen.

Fiad, aki változatlanul szeret.