Vincent, a háromlábú

Mindenki mindig időzavarban van – állapította meg Vincent, miközben négykézláb szedegette fel az asztal alól szétgurult tablettáit.

Ha most nem lennék időzavarban – motyogta félhangosan, – mindegyiket ellenőrizném, nem ragadt-e rá a szőnyegből kosz. De nem ellenőrzöm, így valamivel több kerül belém, mint tenné. Amúgy mondják, az ember élete folyamán több kiló piszkot is megeszik, egy pár dekával több, vagy kevesebb – teljesen mind­egy.

Az időzavar az a megbízható állandó, ami mindig jelen van. Megléte fenyegetően érezteti hatását, kapkodásra késztet, ami egyre nagyobb pontatlanságra kényszerít, a növekvő káosz szülője, amiből sosem sül ki jó.

A zavar keltette zavar folyton növekvő ködöt gerjeszt, és hol a vége?

Az idő egy fiktív létező, a legszerencsétlenebb emberi találmányok egyike. – mondta Vincent. – Szívet, lelket, idegeket gyötrő kórság, ami képes ölni is. Az átgondolatlan döntések-kapkodások oka, rossz ítéletek okozója, aminek a döntéshozó issza meg a levét. Egy fogalmat nincs hogyan felelősségre vonni, így marad az elkövető.

Az időzavar, a megoldhatatlan zavarok feloldhatatlan fajtája. Az időzavar szülte zűrös idők meghozzák a sanyarú eredményt. Súlyos esetben látászavart, tudatzavart, minden olyan következményt, amitől akár az elmeosztályon is kiköthet az áldozat. Ott aztán átalakul egész életvitele, fontossági sorrendjei, egész gyakorlata alkalmazkodik torzult személyiségéhez, egy más­fajta időzavar szabályai szerint folytatja életét. – mondta Vincent.

Mert minden életszerű tevékenykedésnek megvannak a saját időzavarai.

Ha jogos önvédelemből figyelmen kívül hagyjuk az idő létét, – persze lehetőségeink szerint, – akkor is marad éppen elég hajszoló tényező.

Ha önmagunkat állítjuk a dolgok középpontjába, az időzavar nagy része érvénytelenné lesz ránk nézve. Ami forog, annak a közepe mindig áll.

A kötelezően ismétlődő élettevékenységek valahol sokkolják a halandót, akibe belenevelték a kötelességtudás fontosságának rémét, többségükben meg sem próbálják megszegni. Pedig minden megszeghető, többféleképpen értelmezhető, és akkor is kerek marad a világ, ha másként intéződnek az ügyek.

A hétköznapok vannak értem, és nem fordítva. Ha minden a szokottól eltérően történik, akkor is huszonnégy óra egy nap, ez megingatja tüchtigitásba vetett hitemet. – mondta Vincent.

Rengeteg cselekvést megél és végez az ember, amit ha nem tesz, akkor sincs megtorlás. Az csak akkor van, ha a köz úgy dönt, hogy legyen. Utólag aztán kreálnak nyomós okot – ha tévedés történt – utólag illik indokolni, díszsírhely, oklevél satöbbi.

Marad az utólag, amin az érintetteken kívül mindenki villámgyorsan túlteszi magát.

Legjobb, ha az ember összefolyatja napjait, nem hagyván helyet az időzavarnak, nem törődik a konvenciókkal, mert én én vagyok, a más meg más.

Én nem mások véleménye miatt vagyok ember és főállású halandó. Mit foglalkozzam én a mások hülyeségével, van nekem sajátom is. Jót amúgy is csak magadtól várhatsz, meleg moso­lyok alatt gyakran élesített gránátok lapulnak, jobban járok a vicsorral, az legalább őszinte.

Csak nyugodtan és megfontoltan szabad végezni napi teendőket, mindig lebegjen szemed előtt, hogy „Dühös ember nem tud verekedni” – mondá az írás. A mérhetetlen igyekezet csak hatalmas mennyiségű teendőt szül, ahelyett, hogy elfogyna.

Nem vagyok az a teknősbéka, aki a futóversenyen – mérhetetlen hiúságánál fogva – első akart lenni, mert ő majd megmutatja… Úgy agyonerőltette magát, hogy az árok szélén haldokolva jutott csak eszébe, meg sem kérdezte, hány méter a pálya a célig.

Ha a hülye békája beül a lombok közé és élvezi a hangyák énekét, még ma is élne. Az utolsó helyért nem érdemes futni, de ha jól meggondolom – az elsőért sem. – mondta Vincent.

Okos ember akkor fut, ha kergetik, és csak addig, amíg kergetik. Semmit sem szabad túlzásba vinni.

Én magamra nem vagyok kíváncsi, nem érzem szükségét annak, hogy lépten-nyomon bizonyítsam, kemény legény va­gyok, milyenségem rajtam kívül mást nem érdekel, egy idegennek meg mi köze hozzá. Engem sem érdekel az ő keménysége.

Én tudom, amit tudok, amit nem tudok, azt én nem tudom, ez az egész egy tökéletes magánügy.

Hogy meddig magán­ügy egy ügy, és mettől közügy, ez örök vitatéma. Ennek boncolásakor nemcsak az időzavar kezd dominálni, de a képzavar is. Egyszerre kerül az ember idő- és képzavarba, a végén a hamut is mamunak látja, ellehetetlenülésének utolsó pillanataiban mást sem tud kinyögni elkékült szájával, csak azt: Ó ANYÁM.

Ez eklatáns példája annak, hogy nem kell mindent meg­ideologizálni, definiálni, vegyelemezni és kronologizálni. A dolgok nélkülünk is vannak, tőlünk független és ismeretlen okból, semmi közünk hozzájuk, és nekik sincs hozzánk. Ha sokat ugrálunk, legjobb esetben kikopik alattunk a beton, de egy jottányival sem leszünk okosabbak. Amit tudhatunk, azt előbb- utóbb meg is fogjuk tudni, amit meg nem, azt meg soha. Ez ilyen kiábrándítóan egyszerű. – mondta Vincent.

Az egérnek egy farka van, azért nincs kettő, mert nincs három…

A tehén elől bőg, nem hátul. Ez a tőlünk teljesen függetlenül kialakult rend, és semmi közünk hozzá. Az élet dolgait csak tudomásul venni lehet, és ez is egy nagy kegy a sorstól, hogy hagyja. Persze szerintem azért hagyja, mert arra sem méltat, hogy megtiltsa.

Sosem bírtam a nyafogó elégedetlenkedőket, az érteni akarókat, akik tönkreteszik saját életüket az örökös pofavágásokkal. Ezek is ugyanolyan tájékozatlanul fognak távozni, mint én, csak arcukon a lócitromba harapottak jellemző vonásaival.

Hogy visszakalandozzak eredeti témámhoz, az időzavar­hoz…

Időzavara annak van, aki bizonyítási kényszerétől űzve kisebbségi komplexusával végigbirkózza egész életét, majd vesztesként távozik, – kihagyva mindent, ami szép és szórakoztató, mindezt önként vállalva egy felfedhetetlen talány megismerésének reményében.

Ez is egy lehetőség. – mondta Vincent.

Ne fantáziálj, minél jobban elrugaszkodsz az adott lehetőségeidtől, annál szerencsétlenebbé teszed saját magadat. Azt akard, amit kapsz, de legalább igényeiddel közelíts a lehetségeshez, mindjárt nem fogod magad szerencsétlennek érezni. Mi­lyen­séged, mindenkori közérzeted ura és irányítója te vagy, élj a kivételes lehetőséggel, ne tedd tönkre szép napjaid.

Persze nem azt mondom, hogy légy infantilis és megalkuvó, de fejlesztgesd kompromisszumkészségedet, légy tárgyilagos, és lásd be, nincs rá garancia, hogy amit te akarsz, az jó is. Te is ugyanúgy tévedhetsz, mint bárki más, csak tévedéseidért egyedül élvezed a következményeket.

Higgy nekem, nem leszel boldog.

Igaz lehet, a gondolkodás a tett halála, de a meggondolatlanság sem a sikeré. Neked a kettő között kell fetrengened bi­zony­talanságod verítékében úszva, vakon bízva bármiben, amiről feltételezed, neked használ.

Ha kapkodni kezdesz, könnyen úgy jársz, mint az egyszeri hentes, aki bárddal darabolta a tőkehúst, és figyelmetlenségében lecsapta bal kezét…

Úgy dühbegurult, hogy lecsapta a jobbját is.

Magadnak ártani végképp értelmetlen, ha mindenképpen muszáj, akkor tedd mással. Ha elkövetted, ne beszélj róla, legyen neked elég az a vádtömeg, a hazugságoknak az a halmaza, amit ellenségeid találnak ki ellened.

Ha belátó vagy és toleráns, ne aggódj, akkor is megtalál a kudarcok nagy része. Egyes vélemények szerint a kudarcélmény nagyon fontos, anélkül nem tudnád értékelni a siker eufórikus érzését, nem lenne összehasonlítási alapod, nem tudnád, mikor légy boldog. Ha rád rohan a boldogság, na akkor kell nagyon vigyáznod. A rózsaszínben látás megzavarja az elmét, irreális dolgokba mész bele, lubickolsz a jó bácsi szerepében, a többiek meg úgy kitolnak veled, hogy attól koldulsz.

Sokaknak nagy érzéke van ahhoz, hogy kiszúrják a pillanatnyi elmezavarukban toleránskodókat, és megmutassák nekik, hol lakik az Úristen.

Ha szerencséd van, örülj neki és tagadd le, mert a legjobb barátod is ellenségeddé válhat, az irigység bárkin kitörhet, ami csak rosszindulatot szül.

Utáljanak ingyen – mondta egy ismerősöm minap. Hiszek abban, hogy mindenkinek egy igaz barátja van – saját maga. Fi­gyelj oda, nehogy kitolj vele. Kudarcokat meg csak a hülye gyűjt, bár ennél nagyobb örömet ismerőseid körében nem tudnál okoz­ni.

Ha rá tudsz hangolódni lehetőségeidre, és kiegyensúlyozottá válsz, ne aggódj, akkor is tele leszel ellenséggel.

Fogd fel úgy, ellendrukkerek feltétlenül kellenek, hiányuk meggátolna abban, hogy megtanulj harcolni. Márpedig sem harcolni, sem biciklizni nem lehet megtanulni könyvből, nagyon fontos, hogy a gyakorlatból okulj.

Figyeld csak meg: az emberek nagyon furcsák. Ha táma­dás ér, és te gyakorlott gladiátor lévén visszatámadsz, a támadó az esetek nagy részében eláll a csata szándékától. Csak olyannal szeretnek harcolni, aki vélhetően nem üt vissza. Akkor képes ő kibontakozni, elhajigálva arcod felé parasztlengőit, ami öncsodálatához fontos momentum.

Bár el tudom képzelni, hogy olyan is van, akit jól orrba vágnak, és attól boldog, hogy túlélte. Csodálatra mindig van mód, vagy így, vagy úgy, de megoldható. Ebben azért van valami megnyugtató, így senki nem marad öncsodálati lehetőségek nélkül, az egyenlő esélyek elve nyomon követhető. – mondta Vincent.

Ha valaki vitát provokál, és nincs kedved benne részt venni, hát alkalmazd jól bevált trükkömet: figyelmesen hallgatom az egyre hevültebb ellenfelem már-már személyeskedő harsogását, majd röviden felelgetni kezdek messze nem oda illő dolgokat. A vitatkozó először megdöbben, megzavarodik, azt hiszi hülyére veszem, de komoly arcom láttán elbizonytalanodva eldugul, majd riadt tekintettel mielőbb távozik. Zavarában nem tudja – most ő volt érthetetlen, vagy én vagyok terhelt.

Ezekkel az emberekkel a továbbiakban nincs problémám, ha nem tudnak elkerülni, rövid ideig fárasztanak, és nem cserélnek velem nézetet.

Különösen útálom a kivénhedt okoskodókat, mert „Ők tudják”, – nem veszik észre, ez már egy másik világ, más emberekkel. Ők már a történelem elsárgult foltjai, akik buzgalmukkal előbb keltenek dühöt és szánalmat, mint elismerő odafigyelést.

Az ifjú titánok, meg a ló harmadik oldala.

Az emberi irrealitás végtelen. Itt mindenki mindenhez ért – akár a szexuálpszihológia: káprázatos elméleti magasságokban lebegő tudóskoszorú körülvette problémák – apró szépséghiba: amúgy mindegyik impotens.

A dolgok egészséges megértéséhez és kezeléséhez nem kell tudományos fokozat, példám esetében elég a potencia megléte.

Mindent ki lehet dumálni, kérdés, meddig.

Nem az a baj, hogy tele van a világ térdeplő mellszobrokkal, a baj az, ha időben nem veszed észre. Fontos, ha gyenge perceidben megszólítasz másokat, legyél bonyolult, tudományos, lehetőleg áttekinthetetlen. A hallgatóság akkor tekint szakértőnek, ha nem érti, mit mondasz. Cseverészel hétköznapi módon, akkor értenek, de nem értékelnek. Ez a tény sokaknak létfontos.

Tulajdonképpen – ha belegondolsz – nem is olyan nehéz elnavigálni a világban. Fel lehet térképezni az egész társadalmat, amiben próbálsz talpon maradni, és ha tudomásul mered venni, hogy te csak egy múló valami vagy, végig tudod röhögni az egész életedet, mert a fafűtéses zsenik folytonos kirajzásai – be kell lásdd (két dével,) – szórakoztatóak.

Valahol humorérzék kérdése az egész, – nem is lehetne más, – a figurák és állásfoglalások, hitek és meggyőződések folyton változó melléfogásai biztosítják a helyben járás művészi szinten való gyakorolhatóságát.

Azért művészi a szint, mert úgy áll a vonat, hogy az ablakokban szorongóknak még a haját is lobogtatja a szél.