Az alku

Dr. Faustus minden idegszálában érezte, megöregedett. Kívül­állóként vizsgálgatta magát karszékében, vastag kockás plédbe csavart testét – bár égett a tűz kandallójában – folyamatosan rázta a hideg. Elhízott, meg­ereszkedett, görnyedt testét látva egy haldokló lárvát idézett.

Igen le volt hangolva, ami nem csoda, hiszen annyi mindent szeretett volna még elvégezni, annyi kellemes és izgalmas dolog maradt ki tanulmányai miatt életéből. Ahogy szálltak az évek, ész­re­vétlenül, hangtalanul, senki nem figyelmeztette arra, hogy elmegy a saját élete mellett.

Mert idővel megváltoznak az ember alkotta fontossági sorrendek. Túl a férfikor delelőjén felmerül a gyanú. Biztos, hogy a tudomány, a folytonos kísérletezés, az átolvasott éjszakák a lényeg ?

Ez az, ami figyelmet és önmegtartóztatást érdemel, hiszen a megismerés egyre bizonytalanabbá tesz, a lélek és az agy kétkedése előbb-utóbb az égig ér, eltávolít az emberektől, beléjük látsz és megrettensz. Megrémít vakságuk és önhitt közönyük, mérhetetlen elégedettségük a semmivel, és a ledér elítélendő örömök tengerében lubic­kolva múlik el életük anélkül, hogy akár egy karmolásnyi nyo­mot is hagytak volna maguk után.

Ahogy múlt élete, úgy eszmélt rá, hogy az ismeretlennel folytatott harca szélmalomharc, csak egyre nőtt az ismeretlen tömege, és mivégre áldozta életét egy lekűzdhetetlen célnak? Hiába kutakodott sokasodó emlékei között, egyetlen átmulatott éjszaka, sem ledér hölgyek… semmit nem talált archívumában, ami gyarló emberre jellemző lehet.

Most meg itt ül fáradtan és betegen – ezzel fizetett a sors istenfélő hűségéért – a tiszta tudásért áldozta életét. Ez a rettenetes igazságtalanság lelke gyökeréig felbőszítette, csak úgy fojtogatta a keserűség. Legszívesebben ordított volna fájdalmában, de minden erejével türtőztette magát.

Ami a végsőkig elkeserítette, az az, hogy titokban belátta – ő a hibás. Mert emelt fővel elment a számára elérhető élet mellett – lenézve azt – uralni akarván a zabolázhatatlant, érteni a megérthetetlent, égi magasságokba emelkedni a szellem világában, elfelejtvén, ő csak ember.

Fátyolos tekintettel nézte a kandalló lángjait, a lobogás monoton táncát, ami mindaddig él, míg el nem hamvad. Minden tűznek és életnek ez a sorsa, alázattal tűrni és szolgálni, majd hamuvá válva elsodródni a szélben. Elsodródni a létezés állandó fergetegében, átadva a helyet a következő fáklyának.

Most már belátta, az emberi életnek van egy sorsvonala, egy forgatókönyve, ami nagyobb gondok nélkül élhető. Aki ezt fi­gyelmen kívül hagyja és saját elképzeléseit kergeti, hát megteheti, de súlyos árat fizet érte. Mert mindennek ára van. Valamit – valamiért.

Most érezte életében először, benyújtották neki a számlát. Sosem gondolta volna…

Kint, bágyadtan sütött a nap, erőtlen melege magával hozta a feltámadás biztos reményét, de tudta, nem neki. A húsvéti harangok nem neki szóltak.

Nagyon öregnek és magányosnak érezte magát.

– Úgy látszik, – morogta maga elé – közelít a vég, úgy kezdek ragaszkodni a hétköznapok silánynak tartott meglétéhez, én is mindent akarok, amit életem folyamán lenéztem, üresnek ítéltem meg, csókra, borra és énekre vágyom, nem akarok gondolni semmire, csak élni, élni, élni.

A távoli harangszó tiszta csengései tőrdöfésként hatoltak szívébe. Reszkető lábakkal elvánszorgott az ablakig. Az utcán nevető-vidám emberek jöttek és mentek. Éltek. Legszívesebben kitárta volna az ablakot, ömöljön fáradt arcába az élet, de nem merte, félt, hogy megfázik. Visszavánszorgott kipárnázott ülőhelyére, magára húzta a plédet.

Gondolatainak lázadásától kimerült, de félt elszunyókálni, nem volt biztos benne, ha megteszi, felébred-e még ezen a világon? Egész életét, minden igyekezetét hiábavalónak érezte. Nagyon megrázta a felismerés.

Ahogy magába roskadtan ült karszékében és há­lyogos szemeivel figyelte a kandalló lobogó lángjait, éles sercenésre-roppa­násra lett figyelmes. Vadul, magasra csaptak fel a lángok, füst és gőz keveredett a vöröslő lángnyelvek közé, egyre sűrűbben-terjedelmesebben kitöltve a kandalló tűzterét. A vastag füst lassan alakot öltött. A füst pászmái először homályos körvonalakká váltak, majd egyre erősebben, rajzosabban formálódott belőlük egy ember­alak. Mikor egészen láthatóvá vált, kilépett a tűztérből.

A harangok hangjai elenyésztek, a tűz pattogó ne­szei eltűntek, nem érzékelt mást, mint bénult csendet és erős szagot.

Egy magas, erőteljes férfialakot látott maga előtt, hosszú zöld köpenyben, bozontos hajjal, rövid körszakállal. Kezein bőrkesztyű feszült, jól formázva csontos-karomszerű ujjait.

A füstszagot árasztó jelenés barátságosan villantotta ki hófehér fogsorát, és bohókás meghajlással köszöntötte az alélt doktort.

– Tisztelettel üdvözöllek nemes és tudós férfiú – szólt behízelgő-mély hangján, és spanyol karlendítéssel ismét meghajolt. – Megéreztem lelked jogos háborgását, gondoltam, segítségedre lehetek fájdalmad ügyében – szólt, és leült a doktorral szemközti székre.

– Honnan is tudhatnád mindazt a fájdalmat, ami lelkemet öli? – mondta fáradt-halk hangon Faustus, aki még valójában fel sem fogta mi történt.

– Most tévedsz. – szólt a vendég, és mélyen a szemébe nézett. Tágra nyílt szemeiben, mint egy filmen, megjelentek Faustus életének eseményei. Sikerei és kudarcai, kísérleteivel és olvasmányaival eltöltött évtizedei. A már eltávozott szeretteinek és barátainak képei – minden eleven volt és valóságos.

Faustus döbbenten nézte élete filmjét, lassan ráeszmélve, nem akárki a vendég.

– Nem az volt a szándékom, hogy megijesszelek, csupán el akartam oszlatni benned a kételyt, miszerint nem tudom, miről is van benned szó. – mondta moso­lyogva az alak, és kényelmesen hátradőlt.

– Én segíteni jöttem hozzád, rajtam kívül erre nem lenne képes senki. Különös, hogy egy ilyen bölcs férfiú évtizedeken keresztül nem képes észrevenni, hogy rossz nyomon jár, holott olyan egyszerű és átlátható igazságról van szó, amit még egy tanulatlan halandó is ösztönösen észrevesz. Gondolom ez a tudás bosszúja, vagy inkább az ára. Mindig az igazságot keresitek, ami mindvégig az orrotok előtt lebeg, ti meg mögötte kutakodtok eszelős kitartással. Kérlek ne vedd rossznéven, de ezt a vakságot nem tudom megérteni.

Felállt, székét távolabb húzta az ablaktól. Zavarta a napsütés.

Faustus megkövülten ült, le sem bírta venni tekintetét az alak­ról.

– Most mindenki tisztel állítólagos tudásodért, – mondta a vendég, – de mit érsz vele? Na meg az egész életed ráment arra, hogy ezt az elismerést elérd. Jutalmadként itt ülsz, hallom fáradt-halkuló szívverésedet, látom homályosodó tekinteted. Magad vagy a búcsú. Nem akarok kellemetlenkedni neked, de ez egyenesen kiábrándító és van benne valami rémes. De nem tudom, miért is beszélek erről, hiszen tudom, hogy tudod, ezért is vagyok most itt. Előttem semmi nem titok. Te sem vagy az.

– Ki vagy te tulajdonképpen? – suttogta elhaló hangon az öreg­ember.

 – Hogy én ki vagyok? – nevetett a férfi. – Hát  hogy is mondjam – szólt. – Engem sokféleképpen hívtak már az elmúlt évszázadok folyamán. Ti sátánnak is mondtok, ami ellen semmi kifogásom, ami viszont mindig bosszantott, hogy gonosznak hisztek. Hidd el, bölcs férfiú, nagyon sokan vannak köztetek, akiktől én tanulhatnék gonoszságot. Sokkal egyenesebb jellem vagyok, mint ti, a teremtés állítólagos koronái. Mert engem a következetes igazság érdekel, ti pedig úgy csűritek-csavarjátok ezt a fogalmat ahogy nektek pillanatnyilag a legelőnyösebb. De hogy miért van ez így… ez már nem az én asztalom.

A szobaajtó kinyílott, a szolgáló lépett be rajta, tálcán hozva a tudós orvosságait.

Faustus megdermedt az ijedtségtől, de a vendég nevetve nyug­tatta meg.

– Ne ijedezz! – mondta. – Rajtad kívül nem lát és nem hall senki. Nem vagy kitéve kínos magyarázkodásnak.

A szolgáló nem is vett észre semmit. Letette tálcáját a fotel melletti kis asztalkára, megigazgatta az öregúr párnáját és takaróját, majd kiment a szobából.

– Na ugye, megmondtam. – kuncogott a sátán. – Amit én mondok vagy ígérek, arra bátran mérget vehetsz. – szólt, majd ültéből felállva fel és alá kezdett sétálni a szobában. – Úgy nézel ki, mint aki fázik. – szólt. kritikus szemmel végignézve a doktoron, majd a kandalló felé intett, és hatalmasan fellobbant a tűz.

– Na igen. – folytatta monológját. – Te azért tudtál okos lenni egész életedben, mert buta vagy. Képtelen voltál áthágni saját korlátaidon, amiket nagy műgonddal te eszkábáltál össze magadnak, saját életed megkeserítésére. Így jár a mohó, aki nem elégszik meg a meglévőivel. Ezért most sem felháborodni, sem megsértődni, vagy meglepődni nincs jogod. Edd meg amit főztél – azt hi­szem így szoktátok mondani másoknak. Hát most magadnak mondd.

– Ha jól értem burkolt célzásaidat, – szólt a beteg, – azt akarod mondani, te tudsz rajtam segíteni?

– Én? – hökkent meg a sátán. Hát már mitől ne tudnék? Hatalmam korlátlan, felér Istenével. Nem tudsz olyat kitalálni, ami nekem gondot okozhatna. A te problémád csak neked az, jól néznék ki, ha nekem is az lenne.

– Hogy gondolod megoldani? – így Faustus.

– Hajlandó vagyok egy megállapodást kötni veled, ha úgy tet­szik egy üzletet. – Vissza­sétált székéhez és ráéerősen elhelyezkedett.

– Én visszaadom fiatalságodat, mindenben részed és sikered lesz, amit életed folyamán elutasítottál. Szép leszel, fiatal, erős, sikeres. Megígérhetem, nem lesz okod panaszra.

– Ez csodálatos lenne! – élénkült fel a doktor, és hosszú idő óta először kihúzta magát ültében. – Mit kérsz ezért cserébe, mert nem hiszem, hogy szívjóságból teszed ha teszed ?

– Persze, hogy nem csinálom meg ingyen. Én nem vagyok kétszínű mint ti. Én hosszú és sikeres életet adok neked, a végén pedig nekem adod a lelkedet.

A beteg kissé megszeppent, de nem bírt elenállni az ajánlatnak.

– Rendben van. – szólt, érezve visszatérő erejét, bőre kisimult, haja újra hollófeketén ragyogott, majd szétvetette valami, amit nagyon régen nem érzett.

A jelenés felállt, és kezet nyújtott a doktornak.

– Na végre, megjött az eszed. – szólt mosolyogva.

Faustus érezte a csontkéz kemény szorítását.

A sátán udvariasan meghajolt az immár ragyogóan fiatal férfi előtt, majd hátralépett, és elnyelték a kandalló felörvénylő lángjai.

Dr. Faustus az ablakhoz lépett, szélesre tárta szárnyait – ömöljön be a szellőzetlen szobába a friss tavasz.

A harangok vidáman hirdették az élet egyedülálló szépségét, ő hatalmasan szívta be az üde levegőt, az élet csodáját és boldogságát.

(Késöbb persze sok kő repült felé. Az emberek irigyek és sértődöttek, mert ők nem kaptak ajánlatot, eleve a reményre vannak kárhoztatva, ami a valós té­nyekhez képest sovány vigasz.)

A kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe­-gurba sétányain sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fás szárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös, avar rágta közein, szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.

A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső, csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.

Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.

A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében, legalább egy kicsit.

Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez, ettől remélve a lét értelmét, vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot, hogy választ kapnak létezésük okára ami nem csak „Csak”-ból áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért va­gyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.

A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig, eszébe se jut, mert esze sincs, amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, hogy van napfény és szellő. Sosem volt benne részük, ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is, sőt vihar, ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.

A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyo­mában – ő világítja nekem az utat – a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon, titokban számítva rá: valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.

A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ra­gyog a kis tó tükre – amit a sétányról nem látni – megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.

A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kő­szobor szenvtelenségével, téren és időn túl, meredt tekintetükben mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.

A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott – és eltűnt.

Bármily különös, ami eltűnik, az mindig nyomtalanul és maradéktalanul tűnik el, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?

Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája félő, valahova lehúz.

A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.

A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek érezni gondolataimat, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni. Mivel már hozzájuk vagyok szokva, könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom: ez köl­csönös.

A kert megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak és suttogó indának ad otthont, fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan. A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan területén helyezkedik el, ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van, és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom: ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.

A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.

Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnánk, minden mindennel összefügg, a dolgok és események egy­másból következő történetek, amiket ha valaki folyamatukban nem tud érteni, akkor csak összezavarodik, őrületre gyanakszik – pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.

A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan.         Ezüstkupolája egyen­letesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.

A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örök­mozgó halvány bogarak.

Itt nincsenek szagok, sem illatok. Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyikük-másikuk ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt. A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló, sem ellenfél, csak tökéletesen értelmét vesztett régi ü­gyek, amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van és engem nem hagy élni, ez úgy látszik, egy karma, ami kivédhetetlen, és majd csak velem e­gyütt múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.

Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelem­ittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.

Mégis szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és így egy kicsit módomban áll újra­élni hajdan volt órákat, ami nekem részem.

Aki ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palota kutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fek­szik karjaimban, ringatom és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókázva hallgatom szaggatott, röfögő-makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, és mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük, elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka”. Le­gyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.

Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom – a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.

Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre,       ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.

A „Ma“ szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is, akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.

A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell, akár tízedszer is képes légy újrakezdeni.

A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt fontos neked.

A kert az, ami a folyton változó – izgő-mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, megvannak hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.

Levél Apámnak

"Mire rám mutatnál, már nem vagyok." (Füst Milán)

Drága Papa.

Most, hogy ennyi éve nem láttuk egymást, eljutottam odáig, hogy írjak neked levelet, és még így is igen furcsán érzem magam amiatt, hogy írásban fordulok feléd, nem a szokott módon szóban.

Ma már hiszem azt, hogy egy gyereknek el kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy képes legyen az apjának írni. Most sem vagyok benne egészen biztos, hogy sikerül, mert annyi minden jut eszembe egyszerre, hogy inkább egy lelki zűrzavarra emlékeztet, mint értelmes gyermeki megnyilvánulásra.

A kommunikációnak ezt az írásos formáját talán a köztünk feszülő kor- és generációs különbség, no meg a bennem, mint fiatal emberben uralkodó, a belső változások okozta állandó káosz nehezítette meg eddig, meg hát az is, hogy az őszinte érzelmek kimondását korábban magam is egy férfihoz nem méltó gyengeségként értékeltem.

Egy fiatal ember folyton alakuló kialakulatlanságában hatalmasan félre tud értékelni pusztán „csak” emberi megnyilvánulásokat, és mire erre ráeszmél, már késő.

Nekem már csak a remény jutott, hogy a te intellektuális szinted és belső érzékenységed jelezte ezt, és tudtad, ez egy átmeneti állapot, mert a béka is először ebihal.

Egy kamasz fiú tele van hittel, csak később veszi észre, hogy bátran a szó elé biggyesztheti a „Tév” ki­egészítést.

A tény, hogy az ember akkor jön rá sok dologra, mikor már késő, a sorsnak olyan kegyetlen büntetése, amit egy életen át cipelni kell, mert visszafordíthatatlan történtekkel ugyan mi mást lehetne csinálni.

Számtalan villanásnyi emlék kavarog bennem. Mikor estén­ként – rendelés után – zongoráztál, szinte minden számhoz fűződött valami emlék diákkorodból… vagy mikor a háború alatt Kievnél egy lebombázott ház tűzfalának támasztott ajtó mögött operáltál egy sérült katonát, az ukrán falvak muzsikjai levett kucsmával tisztelegtek vöröskeresztes jelzésed láttán. Még ma is őrzöm azt a kis sze­rény ikont, amit egy súlyosan beteg kisfiú szüleitől kaptál, akik hálá­ból a szoba sarkában felépített házi oltár ikonjai közül felaján­lották: válaszd közülük, amelyiket akarod – és te egy nagyon szerényet fogadtál csak el, mert tudtad, a komoly régi darabok családi    ereklyék, nem akartál gesztusukkal visszaélni.

Mert megint nem a szerzés hajtott, számodra az volt a legnagyobb ajándék, hogy meg tudtad menteni a gyereküket.

Arra már én is homályosan emlékszem, hogy a Pauler utcában, a légópincében bujkáltunk sokad­magunkkal, te a folyosón, egy hordágyon operáltál – még víz sem volt – négy katona petróleumlámpákkal világított, hogy legalább láss valamit, ott térden állva.

Az sem volt semmi, mikor 1946-ban – akkor egy évig Győrben laktunk – egyik este orosz katonák rontottak be hozzánk, cipelve egy magas rangú tisztet, akinek egy katonai jármű csúnyán elintézte az egyik lábát. Sikerült több nekifutásból annyira rendbehoznod, hogy a számtalan ajándék mellett rá akartak venni, menj ki velük Moszkvába, olyan professzori állást kapsz, amilyet csak akarsz.

De kicsit előreszaladtam, maradjunk a Pauler utcá­nál.

Miközben a hordágyon fekvő katonán megpróbál­tad a lehetetlent, szaladtak a figyelők, és jelentették, jönnek a nyilas testvérek ellenőrizni, és számodra, aki nem mentél vissza a frontra, belátha­tatlan következménnyel bírt volna, ha megtalálnak.

A Holényi festékboltnak volt egy segédje, alacsony, sovány, féregszerű férfi, aki igen büszkén hirdette: ő őskeresztény. Ez a lelkes nyilas párttag úgy tudott vonulni, mint egy délceg kakas. Ótvara miatt vigyázni kellett vele, ha rendelésre jött, távozása után a Mama fertőtlenítővel lemosott mindent, amihez csak hozzáért.

Ez az ember maga volt a jelentéktelenség tornya, akit élete folyamán a nyilas testvérek vettek először emberszámba. Túláradó boldogságában és fontosságában szárnyakat kapott – de egyik nap eltűnt.

Beszélték, akkora lelkesedéssel működött közre a deportáltak lakásainak kifosztásában, hogy nézetkülönbsége támadt a többi testvérrel, akik a vita hevében egy­szerűen agyonlőtték.

Nyugodjék békében – ha tud.

Az emberek rákfenéje az örökös döntési és szelektálási kény­szer. Ő dönti el például, melyik állat szaporodhat, és melyiket kell kiirtani. Mi élhet, és mi nem.

Egymást sem kímélik. Meghatározzák, ki okos és ki buta, ki mennyire – és mire – használható, ki milyen fajta, vallású, kinek szabad élni, kinek nem.

Egyre több apróság bukkan fel emlékezetemben, talán még kedvem is lenne szóba hozniőket, de megtanultam, soha nem szabad az igazat leírni. Nem szabad. Az emberek fele nem fogja érteni, a többi meg nem meri. Ezért aztán hülyének néznek, jobbik esetben nem vonnak kényszerkezelés alá, és megúszod azt, hogy egy serteperte naffőnököt, egy Algernont csináljanak belőled, aki csak a sajtra koncentrálsz.

Ha leírod az igazat, békés életed jelentéktelen és arc nélküli folyásának vége, nincs többé te, a meg nem értés középpontjába sodródsz, és elvérzel. Tetemeden az elkövetők megkönnyebbülve járják örömtáncukat, hisz többé senkit nem zavarsz, és nekik nem kell szembesülniük a ténnyel, hogy te sugárzol valamit, amit ők nem értenek.

Az ember nem tudja, mikor jár jobban. Ha fiatalon távozik – megúszva egy csomó kellemetlenséget, ha férfikorának legszebb idejében, még ereje teljében, vagy ha késő öregségében mond pardont, miután úgy az idegeire ment szeretteinek, hogy már az is utálja, aki szerette.

Te mindig tisztességes, becsületes ember voltál, elkövetted azt a hibát, hogy úgy gondoltad, más is az. Mert hitem szerint az igazság valahol középen van.

Az embereket nem érdemes sem szeretni, sem gyűlölni. Elég csak tudomásul venni és betartani a szabályt: a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés, mert ha a dolgok igazak, akkor is lehetnek ellenkező előjelűek, az igazság annyira szubjektív valami, hogy egy­idejűleg több is lehet belőle.

Legyen elég nekem a saját, jól megfontolt tévedéseimet elviselni. Minél kevesebb egy döntésben a szubjektív motívum, annál hátrányosabb a döntést hozó helyzete.

De nem is szokás keresni az igazságot, ha meg is találnák, mire mennének vele? Esetleges megléte bődületes zavarokat, kényelmetlenségeket eredményezne, nél­kü­le is van baj elég.

Hogy valójában ki is lopta el a kabátot, ez csak a volt tulajdonost érdekli, meg azokat, akik abból élnek, hogy a kabátot keresik. Talán az a legbölcsebb, ha maradunk a régi jól bevált semmiben.

A napokban kezembe került egy régi fénykép. A Kisdunán vagyunk, ronda hideg őszi időben, és csukázunk. A Dini kollégád is velünk volt, aki erősen emlékeztetett egy öregedő puttóra. Meséltétek, hogy egyszer egy ijedt kisgyerek ült a fogorvosi székében, és rémületében doktor néninek szólította Dinit. Az egész intézet ezen röhögött.

A népek zöme még életében próbál valamit csinálni, ami miatt távozása után emlékeznek rá. A sors fintora: távolról sem kell valami nagyot elkövetni, nem lehet mindenki egy Savonarola vagy VIII. Henrik, elég, ha egy furcsaságuk fennmarad.

Ilyen volt Dini, a puttó.

Emlékszem, egy horgászást követő hallakoma alatt a kupacba gyűlt halszálkákat mind egy szálig megette, és nem lett semmi baja. Ez a mutatványa nálam biztosította számára az öröklétet.

Mikor rászántam magam az írásra, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége. Egy intenzíven kiömlő emlék­özön minden szépsége ellenére is nehéz. Számtalan villanás, töredék és elhalványult részlet bukkan fel bennem, ami fájdalmasan szép, de mivel mindketten tudjuk, mikről van szó, nem akarom magunkat kiadni, hátha idegen szemek is olvassák. Úgy érzem, összetartozásunk feltétlenül fontos eleme, hogy legyenek, maradjanak dolgok amikről csak mi ketten tudunk.

A Mamának írt hajdani szerelmes leveleid ma is a családi iratok között pihennek, és sosem fogom őket elolvasni.

Ha belegondolsz, a szavak mindent ki tudnak fejezni, amit ki sem mondunk. Például, ha azt mondják valakiről: X elhunyt, eltávozott, netán jobb létre szenderült, megtért teremtőjéhez satöbbi, az „Valaki”-volt.

Ha meghalt, elhalálozott, lehunyta szemeit satöbbi, az átlag valaki lehetett.

Ha kinyuvadt, feldobta a pacskert, kifingott, akkor az egy senki.

Ha kutyás embernek pusztul el a kutyája, az meghalt.

Ha nem kutyás nyilatkozik, akkor az állat megdöglött. Ezt a kifejezést emberre is használják, ami kimondatlanul is jellemzi az elhunyt milyenségét, környezetének hozzá való viszonyát.

De bármit is mondanak, a lényegen nem változtat.

A nagy elme díszes síremléke alatt is egy halott fekszik, meg a Don erdős partjain sorakozó jeltelen sírokban is.

Állítólag Napóleon mondta: A dicsőség a holtak napfénye. Ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy van elhunyt, akit ez bármiért is kárpótolhatna. A halál csak addig lehet irodalmi és filozófiai értekezések témája, amíg mások haláláról van szó.

Abban is igazad volt, hogy a pénz nem egy elha­nyagolható dolog, de az ember életének fontos hozzávalóit nem oldja meg. Lehet valaki nagyon gazdag, ugyan­akkor az elhagyatottság szintjén magányos, gazdagsága még gyanakvóvá is teszi, ami reális is, mert nagy valószínűséggel tényleg hátsó szándékokkal közelednek felé, és pénzének tudatában akaratlanul is felvesz egy olyan viselkedési formát, ami ellenszenvessé teszi. Pénzért sosem árultak szeretetet és törődést, barátságot, és gesztust. A pénznek csak racionalitása lehet, melege soha. Végső fokon, csak színes papír.

Mikor elmentél, az egész mindenség valami robbanásszerű hang kíséretében darabjaira szakadt. Eltűnt lábunk alól a talaj, minden megkérdőjeleződött, csak a tátongó űrt láttuk – ami bennünk utánad maradt.

Aztán minden ment tovább. A villamosok ugyan­úgy jártak, a srácok ordítoztak az utcán, nem szűntek meg közintézmények, a Zöldfa vendéglő illusztris ügyfelei sem lettek józanabbak.

Időnként kezembe kerül a „19.-ik Gyalogezred Története” című nagy alakú könyv, amiben a te apád – az én szeretett nagyapám – is benne van. Ezt a féltett kincsét nekem dedikálta: „Rajongásig szeretett egyetlen fiú unokámnak, életem legszomorúbb napjaiban 1944.”

Drága Nagypapa! Becsülettel betartottam, amire kértél búcsúszavaidban. Soha nem felejtettelek el. Ha jön a ködhajó, meg­indulok felfelé a leeresztett feljárón, és nagyon remélem, ott fogsz engem várni apámmal együtt a korlátnál.

A könyvbe írt leveledet még a mai napig sem tudom könnyek nélkül elolvasni, sem megköszönni, sem válaszolni nem hagytál nekem időt.

Mindig az idővel van baj. Mindenhez kevés. Haladási tempója gyorsabb az ember helyzetfelismerési képességénél, és utólag nincs lehetőség korrigálni, mert ez egy racionális, kegyetlen játék, amiben az élet hossza szerint nő az elvétett pillanatok száma.

Nagyon fontos a családi háttér. Nekem szeren­csém volt, nélkülük minden siker és kudarc elszürkül, értelmét veszti.

Minden nézőpont kérdése. Úgy aranyozod be,   vagy teszed rémessé életedet, ahogy akarod. Nem lehet mindenkiből hörcsög, vagy hős. Nem pusztulhat el mindenki egy mérgezett magtól. Abban hasonlít a két tábor, hogy mindegyiknek mennie kell.

A temetőbe nem járok ki. Egyszerűen azért, mert nem vagy ott. Ugyan, mit is keresnék abban a sírokkal megzsúfolt kertben, amikor van egy sajátom, amiben jelen vagy, ugyanúgy sétálhatsz a fekete tó partján, mint én, és neked is válaszolnak a lángvörösben pompázó sellők, mint nekem. Minek is mennél máshova, mikor itt megidézhetem a többieket is, akiket szerettél.

Na meg kerten kívül is velem vagy. Most is mögöttem állsz, és figyeled, mit írok. Hiszen benne élsz minden mozdulatomban, gondolataimban és döntéseimben, amik – igaz – nem mindig helyesek, de hozzám tartoznak.

A napokban egy bevásárló központban nekem rohant egy nő, elképedve magyarázta, azt hitte téged lát. Lehetséges, egy pillanatra te voltam, amiben nem találok semmi furcsát.

Ma sem látom tisztán, a velem történő dolgok közül mi az iga­zi valóság, és mi az, amit nem kell, hogy komolyan vegyek. Azt gyanítom, a fontos dolgok bennem játszódnak le, és nem körülöttem.

Te már minden titkok tudója vagy, megszabadultál a kételytől, bizonytalanságtól, túl vagy a nagy utazáson, amitől remélem, kisimulnak a lélek ráncai.

Emlékszel, mennyit horgásztunk a Kisdunán? Milyen nagy igyekezettel tolta a Budai féle farmotor az öreg ladikot? Zúgtak mellettünk a náderdők, elbújtatva a riadozó szárcsákat és más vízimadarakat. A hókony vízének békalencse-áradata úgy lefogta az evezőinket, alig tudtunk haladni. Felejthetetlen az a béke és nyugalom, az az időtlen tisztaság, ami a nádközti tisztáson fogadott minket békazenés aláfestéssel A növényzet folyton bomló és megújuló jellegzetes mocsárszaga még ma is az orromban élő emlék.

Drága Apám. Benned megvolt a bölcsek megbo­csátani tudása, belőlem az igazságtalan, aljas dolgok soha nem múló haragot és bosszúvágyat szülnek, amit elviselnem is terhes, de nem tudok rajta változtatni.

A génhibás, ócska sejthalmazoknak a megbocsátás csak olaj a tűzre.

Elképesztően gyorsan szállnak az évek, azonos korúvá lettem veled, egyre jobban értem és megértem apró rezdüléseidet is.

Lányom, az unokád – akit láthatóan szerettél s aki igencsak kicsi volt – emlékszik rád; a fontos emlékeit őrzi az ember, ha sok van belőle, segít életben maradni.

Hogy mennyire fontos az életben a szerencse! Az élet paradoxonja… A Pauler utcai légópince nyilas ellen­őrzései alkalmával átrohantál a szemben lévő ház első emeletére, a Gestapo irodájába, ahol a vezető egy vezényelt osztrák tiszt volt, aki ott tartott, míg a veszély el nem múlt. Becsöngette az őrséget, utasította őket, ha a nyilasok be akarnának jönni az épületbe, nyissanak tüzet. (Nagyra értékelhette a nyilasokat a Gestapo…) Persze, azoknak eszébe sem jutott az épületet ellenőrizni.

Ez a tiszt mondta neked: meglátod doktor, majd ha vége lesz a háborúnak, az én két gyerekem fog hozzád jönni nyaralni, a te két gyereked meg hozzánk.

Ennek az embernek, a nagy visszavonuláskor     nyoma veszett…

 Emlékszel a Piroska nénire? Ő volt a tejbolt korlátlan úrnője, olyan éktelenül kövér volt, hihetetlennek tűnt, de fel tudott hozzád jönni kezelésre az első emeletre gyalog.

A vitéz Szentnémethy Feri bácsira? Gyárban volt éjjeliőr. A vezérigazgató még magyarul is alig tudott, az éjjeliőre meg beszélt vagy hat nyelvet. Kemény repülőtiszt lévén nem sikerült elpusztítani.

Elfekvőben halt meg – teljesen egyedül.

Már nagyon sokan elmentek, mióta nem vagy itt. Mostanában már én is gyakrabban hallom a Styx surrogó-lágy hangját, hallani vélem Káron evezőinek tapintatos, nyugodt csapásait. A halk és óvatos loccsanások talán még nem felém közelítenek, de agyamban egyre erősebben hallom őket, és tudom, csupán idő kérdése az egész.

Tudod Papa, a kozmopolita fogalmát sokan valami ledegradáló létezőnek hiszik. Pedig ha belegondolok, egy kellemes állapot. Nem gyötörheti honvágy, mindig az a hazája, ahol éppen van, és ha egyszer meghal, akár a másvilágon is lakhat, nem okozhat neki lelki problémát.

Társadalmi megítélése – az egy dolog, de hogy neki nem hátrány, abban hiszek.

Te, aki már mindenen túl vagy, és én, aki semmin, mit tudok neked mesélni, ami téged ott érint? Te az érem mindkét oldalát látod, én meg legfeljebb az élét.

Nem vagyunk egy súlycsoportban. Neked már van rálátásod az egészre, az én látótávolságom meg centikkel mérhető.

Úgy lehetsz velem, mint én mondjuk egy három éves gyerekkel, aki vég nélkül csacsogja szamárságait, én pedig elnéző türelemmel hallgatom.

A napokban eszembe jutott Becker Lenke néni, a régi műtősnőd, aki egy soproni poncihtervolt, határozott és kiegyensúlyozott egyéniség. Ádi bácsi – a férje – pedig zsidó. Gyermektelen emberek voltak, szerintük ebből a keveredésből észvesztő utód származna.

Emlékszem Ádi bácsi gyönyörű bélyeggyüjteményére, minden szabadidejében albumjaival foglalkozott.

Késöbb a budai hegyekben bujkált egy fegyveres elenálló csapattal, és mikor égni kezdett talpad alatt a talaj, téged is magával vitt.

Mama akkora csomagot pakolt neked össze, hogy alig bírtad a hegyi ösvényeken felcipelni. Lekísértek egy koromsötét barlangba, kellemesen csorgott rád a víz, kezedbe nyomtak egy nagy kést, ha jönne valaki – szúrd le.

Órák múltán jöttek érted, te meg agyondrukkoltad magad, nehogy vendéget kapj.

El tudom képzelni, embert leszúrni nehezebb mint agyonlőni, a szúrás valahogy nagyon személyes.

(Emlékszem, egyszer a Prokop néni – a segédházfelügyelőnk – nem volt elérhető, és neked kellett elvágni a tyúk nyakát. Éteres vattával elaltattad, és úgy vágtál. Nem tudtál a sültből enni.)

Mindenkiben lakik egy Minotaurosz. Bizonytalanul kódorog saját útvesztőiben, álmodik és elképzel, szenved és örül, történetekkel díszíti fel vacogó, esetlenül bizonytalan önmagát, kifelé igyek­szik leplezni torzult milyenségét, mert hiába van meg mindened, ha értetlenség vesz körül, és magány.

Ha nem ad a sors lehetőséget arra, hogy belső milyenséged fénye megvilágíthassa külsőd rútságát, ha nincs kinek gonosznak vagy akár jónak lenni, ellehetetlenülsz, és egyaránt értelmét veszti, szép vagy e vagy csúnya.

Az egész halál egy abszurd képtelenség, vele kínos közelségben élünk, jelenlétét minden cselekedetünkben érezzük. Vele szemben annyira esélytelenek vagyunk, még félni sem érdemes tőle.

Nem lehet sem barát, sem ellenfél. Nélküle nincs élet, nincs újjászületés, nélküle nincs érték, nincs a történéseknek súlya, nélküle az egész tragikomédia esetlegessé válna. Ha élet van, halál nem létezik. Mégis félünk a haláltól.

A kérdés az, hogy lehet félni valamitől, ami úgy van, hogy nincs?

Válasz: Lehet.

Mert megfoghatatlan, nincs mit tennünk. Ezért fontos a vörös hajzuhatag éles emléke – amig csak létezem, és emlékezni tudok.

A nemlét a létnek egyik formája, amit előbb-utóbb mindenki gyakorolni fog, nincs nyafogás, benne van a pakliban, ezt mindig olyan mondja, aki nincs a nemlétben.

Az ember egész életén át vadul reméli, hogy a végén felébred, és kisül, csak álom volt az egész.

Drága Papa. Lassan befejezem pillanatnyi locsogásomat, nem akarván türelmeddel visszaélni.

E levelem piszkozatának háromnegyed részét eldobtam, mert én, a tájékozatlan, nem akartam hülyének tűnni szemedben filozofáló bölcselkedésemmel.

Na meg gyermeki tiszteletlenségnek éreztem vak makogásomat.

Fontos, hogy gondolatban mindig együtt vagyunk, hogy mi „Fél szavakból is értjük egymást”, és tudom, majd találkozunk.

Addig is legyen tiéd a megérdemelt béke

Nem meséltem az elmesélhetetlenről, majd személyesen.

Fiad, aki változatlanul szeret.

Wanda, a patkány

GONDOLATOK EGY VÖRÖSTÉGLÁS HÁZBÓL

Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája, – erre nagyon adott, – karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.

Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.

Wanda sejtette magáról, hogy valakinek a reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában.

Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, ahol – számára is érthetetlen okból – nem igényelte társai jelenlétét.

A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert fur­csa­ságával nem okozott semmiféle problémát. Fej­csóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt, amiktől ők nem.

Álmában rendszerint különös dolgokat látott.

Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek, majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta – ő maga.

Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.

Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adó­dott, lefeküdt aludni.

Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.

A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.

Wanda a két világ közé szorult. Mint patkány már nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.

Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.

^*

Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agy­tekervényeim ólomnehéz csikor­gását, figyelve, mit dobnak ki magukból.

Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.

Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy, ettől még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.

Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért küzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következményeként ügyed áttekinthetetlenné lesz számodra, elkezdesz vagdalkozni.

Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet – mert vívni sem tudsz – rémisztően amatőr vagy.

Harsogsz: velünk az igazság, velünk az Isten, – hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, magad sem hiszed igazán.

Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.

Lassan elveszíted a korrekt küzdelem igényét, ahogy romlik a helyzet, úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból, rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned – általad kezelhetetlen.

Az események vad, kaotikus sodrása magával ragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Ars Poeticád semmivé foszlik, be kell látnod, hogy egész életed egy önámításos tévedésen billegett.

Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz – nem marad semmid. Nem maradt más számodra, mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc. Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE – a kihívó, megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod: nem fogsz felállni, – és nem is akarsz.

Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.

*

A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helyiség pudvás hajópadlójával lakatlan volt, kis kandallójának egyetlen dísze a párkányán álló törött szárnyú angyal volt. Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por, mint mindenen. Lehet már vagy ötven éve is, hogy a pókhálós ablakot utoljára lemosták.

Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak, hogy a sok vén fa és a gondozatlan bokrok tömege szinte tobzódva akarta átölelni – magába nyelni a házat. Látvá­nyában volt valami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.

A padló vastag porszőnyegén minden létező anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő-finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig, majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa láb­nyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsáló kígyózó lenyomatával.

Az ajtó melletti fal mentén egy vénséges ágy állt, magas fejtámláján különös faragásokkal, benne ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeli­szekrény, rajta drótkeretes szem­üveg, egy kiszáradt petróleumlámpa egy bőrkötéses könyv társaságában – benne bársony könyvjelző – sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.

Középen egy nehéz tölgyfa asztalon fonott utazó­kosár állt nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot be­lepő porból ítélve nagyon régen.

Ritkán néztem be ebbe a helyiségbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott. Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója. Olyan feszengve álltam ott, mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.

Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin. Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.

Nagyon megkönnyebbültem, mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét, átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem, elszállt belőlem a mersz.

Érdekes, ritka látogatásaimat követően – gondolom álmomban – megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló, hosszú ujjú hímzett fehér kabátot viselt – apró kék virág girland díszítéssel – holland fejkötőben, valószínűtlenül vé­kony ujjain fekete cérnakesztyű. Ráncos madárarcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött a tudásnak minden mélysége, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből. Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.

Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette, majd tovalebegett szobájának ajtaja felé. Ilyenkor mindig megfogadtam – sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.

Ma sem tudom, ki lehet, és miért nem látom, ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom, mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem, egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és fel­emelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.

Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben, az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve – ezerszer végigjátszva ugyan­azt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látom és hallom testembe temetett énem minden történését, mert bennem csak én vagyok, és senki más.

*

Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.

A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy pl. „Egy zsebóra visszaemlékezései“, vagy esetleg drámailag feldolgoznám egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit – de nem teszem, mert nem csevegési téma, és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.

Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak úgyis mindig ugyan­azt a látványt mutatja.

Írni amúgy sem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell, ami másokat érdekel, vagy azt írom, ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakoribb. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsösen egy témához, hanem írja, ami eszébe jut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt. Bár olyan, hogy semmi, olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan, mondatmaradékokban, kesze-kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.

A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg ha sikerülne is –­ mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat, vége a nyugalmamnak, minden össze­vissza­ működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként, mert félő, teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.

Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.

Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, – és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.

Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább. Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.

Minden szubjektív.

Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva… – szólt a szellem ordítva. (Ez egy hülyeség, csak úgy ide pászolt.)

Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?

Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és el­utasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.

Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi, ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.

Sötétben minden macska fekete, rájössz, ha élsz az adott lehetőségekkel, az jó, de ha nem – az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Megtanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás legalább akkora hiba, mint a gonoszság.

Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed – majd rájössz. Okosabb, ha önként belátod, hogy van éleseszűségednek egy felső határa, ami számodra talán elérhető – de ne akarj több lenni, mint lehetsz… A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.

Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes – ami gondolom, Isteni döntés – mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt maga köré egy tömeges konkurenciát?

Isten bölcs, és van humorérzéke.

Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszében sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélmé­nyünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.

Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán, aki visszatalál az eredeti fonalhoz. Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurosz labirintusában ve­szítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.

Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.

Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar – ha lehet – még sötétebb némaságba szenderült.

^*

A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és ege­rek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szer­számoskamraféleség állt, deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember, aki emlékezne rá, mikor készült, és minek.

Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este – kerti sétámból visszatérve – felnéztem a tetőre, és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne, nem csupán hallucináltam-e.

Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falép­csőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porrá omlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.

Fent a vastag félhomályban csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.

Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe telt, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Vastag rétegben állt a por, mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki, aki teljes odaadással az előtte fekvő nagy könyvben merült el. A látvány nem keltett félelmet bennem, de szí­vem vadul kalapált, alig mertem levegőt venni.

Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak, áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.

Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival mérhetetlenül öregnek hatott.

Karvaly arca felett tornyosult kontyba fésült hófehér hajtömege, mely szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam, egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.

Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyanaz a kép.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva, míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mikor végzett, kezdte elölről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel, hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kőmerev, szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.

Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is – sikerült.

Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon meg­könnyebbültem.

Azóta sem tudom, ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére.

*

Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.

Nem is sejtem az eredményt, mert csak az elalvásom előtti utolsó pillanatig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.

Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés, nehéz bűzt görgetve a part felé, ahol állok.

Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pórusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.

Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani látom előtűnő csontjaimat, hústalan arcomban csak két szemem ép. Be­huny­ni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.

Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, foly­ton forogva tekerednek körém, és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny, a tehetetlenségem kiváltotta diadal.

Lángoló-vörös felhők tornyosulnak fölém, zöld és encián villámlásaik koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom – az önmagából kivetkőzött hajdan volt égboltot, amely fejjel lefelé tükrözi a velem és körülöttem történőket.

A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok szét­hord­ják őket.

A víz forrni kezd, antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait öklendezve a felszínre. Sodródó árbocok, felismerhetetlen fa részek segély­kérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.

A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden kö­nyörgés hiábavaló…

Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások, hűvös fuvallat ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj – már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodom. Megrázó helyszínem már távoli és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.

Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje, ami elringat, és felold.

Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.

Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé, kifelé haladva az eseményekből.

Ágyamon fekszem, igyekezvén ébren maradni, ne jöhessen a rémálom. Virrasztok, úgy döntöttem, befolyá­solom álmaim alakulását.

*

Megint úgy bevágta a szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Ez gyakran megesik, most már nincs olyan érzésem, hogy hátba lőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb, bátrabb vagyok, bár gyanak­szom, ez az erényem képzelethiányomból adódó gén­hiba. Igyekszem nem gondolni erre – ami nem is rossz próbálkozás – ha sikerül. Az ember saját magának a legveszélyesebbebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.

Max Ernstnek van egy munkája, amiben két cinke ül egy házacska tetején – és fenyeget egy gyereket.

A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.

Mindig csak olyasmiben szabad részt venni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik, mert már megtanulta, hogy kell túlélni.

Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének, mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajó­padlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtaival, megfeketedett rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.

Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut… hát akkor vége a játéknak.

Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.

Ha már sokszor járja végig valaki a helyiségeket, akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: „Fiatal koromban sosem értettem, miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…”